2018.06.20. 12:40
Egy fülkényi sorstörténet, avagy az utazás ma már szükséglet
A vonat fülkéje Szolnoknál telt meg, mindenki elhelyezkedett. „Pestre?” – néz körbe a zöld ruhás asszony. „Oda.” – bólintunk. „Miért?” – faggatózik tovább.
Miért is...? A sarokban ülő édesanya elmeséli, állásinterjúra utazik a fővárosba. Nem, nem Budapesten szeretne dolgozni, hanem külföldön.
Egy sajtüzembe keresnek szalag mellé munkásokat, a fizetése nyolcszor annyi lenne, mint otthon a közmunkás bére. Csak hát a tizenhárom éves fiát itthon kell hagynia...
„Nagyfiú már, nagymamával biztosan jól ellesznek!” – érezzük, maga sem hiszi, amit mond.
„Neked legalább van gyermeked!” – sóhajt a tökéletes sminkű fiatal nő. Ő mindennap feljár dolgozni a fővárosba. Reggel fél ötkor kel, este hétre ér haza.
Gyermekvállalás? Mikor? Hogyan? Talán pár év múlva, ha addig kibírja mellette a párja. De most olyan állása van, amit szeret, amire mindig is vágyott.
A zöld ruhás nő csak azért ül a vonaton, mert olyan igazolványa van, mellyel ingyen utazhat. Nem csak ő, hanem a kísérője is, a szomszédasszony, aki legalább így fel tud jutni a lányához.
Visz neki egy kis „hazait”. „Ugye, Marikám?” Marika némán bólint, kezét ráteszi kosarára. Még kovászos uborka is van benne.
A tüsi hajú fiatalember szerelmes. Interneten ismerkedett meg a lánnyal, a Nyugati órája alatt találkoznak. Egy csokor levendulát visz neki, illata belengi a helyiséget.
Társaim kendőzetlenül mesélnek küzdelmeikről, reményeikről, önmagukról és arról, hogy manapság utazni kell mindenért: a megélhetésért, a lehetőségért, a boldogságért.
Sorsok, történetek, utak – egy fülkébe zsúfolva.
