Meglepő: ha nincs a háború, Martfű ma világváros lenne repülőtérrel, villamossal

A Nemzeti Kulturális Alap 2017 tavaszán írt ki egy pályázatot műtárgyak, dokumentumok felújítására. A Martfűi Hely- és Ipartörténeti Gyűjtemény a Baťa cég által készített városrendezési tervdokumentáció restaurálására kért és kapott támogatást: félmillió forintot.

– Még nem létezett város 1938-ban itt, ez a hely Martfű-pusztaként szerepelt a legkülönfélébb iratokon – meséli Eiler Zita muzeológus, vele eredünk a település „születésének” nyomába. Kiderül, a jelenlegi városközpont és az a hely, ahol a cipőgyár található, évtizedekkel ezelőtt szántóföld volt.

A város „kitalálása” és felépítése egyetlen ember nevéhez fűződik: a cseh Jan Antonin Baťáéhoz, aki 1938-ban vásárolta meg a területet nagyszabású tervei központjaként.

A Baťa testvérek 1894-ben alapították meg Zlín városban azt a cipőgyárat, mely pár év alatt az Osztrák-Magyar Monarchia leghíresebb üzeme lett.

Először kézzel készítették a lábbeliket, később gépesítették üzemüket, majd a növekvő profitból tovább modernizálták a gyárat, végül áttértek a „futószalag-termelésre”. 1931-ben a családi vállalkozásból részvénytársaság lett, és leányvállalatokat alapítottak szinte minden földrészen.

Amikor Jan Antonin Baťa megvásárolta a martfűi területet, addigra szerte a világon már több üzemet, köré autópályát, hajózható csatornát, valamint számos „szatellit” várost épített fel. Ilyet tervezett hazánkban is. Egészen Martfűig szerette volna kiépíteni például az autópályát.

– A cseh iparmágnás egy, az áruszállítást megkönnyítő, Dunát a Tiszával összekötő csatornát is megálmodott a Tiszazugban – folytatja tovább a muzeológus.

– Tiszaföldvárig villamos járt volna, ugyanide egy hajókikötőt, Vezsenyre pedig egy repülőgép-leszálló pályát tervezett – folytatja.

Hogy mennyire nem csak a levegőbe beszéltek a Baťák, érdemes tudni, hogy Zlínben sikerült megalapítani saját filmstúdiójukat, repülőgyárukat, sőt, még önálló légitársaságot is alapítottak. Gépeik világszerte híressé váltak.

Martfűre azonban későn érkeztek. Egy évvel a telekvásárlás után Jan Antonin Baťának emigrálnia kellett Dél-Amerikába, a második világháború kitörése miatt. Onnantól kezdve csak a képviselőin keresztül irányította a martfűi építkezést, amely 1942-ben kezdődött el. Már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy a nagyszabású, eredeti tervekből alább kell adni.

A most restaurált dokumentáció is már egy szűkített (bár így is impozáns) tervet tartalmaz: egy tizennégy-tizenhat ezer lelkes várost, nyolc gyárépülettel, templommal. De még ezt is karcsúsítani kellett.

A nyolcból végül csak egy gyárépületet húztak fel, a negyvenhárom, munkásoknak otthont nyújtó Baťa-házból pedig huszonegyet. A templom 1942 helyett a kilencvenes években készült el, utolsó városként, ahová templomot építettek.

– Ha végignézünk Martfűn, megállapíthatjuk, Baťa még így is, korát túlmutatóan, kiváló munkát végzett! Az egyemeletes típusházakat már akkor téglából építették fel, amikor a Tiszazugban ez az építőanyag ritkaságszámba ment. A lakásokba bevezették a villanyt, a vizet, sőt, fürdőszobát is kialakítottak az otthonokban. Ne feledjük, 1942-t írunk! – figyelmeztet Eiler Zita.

A martfűi cipőgyár nem csak lakhatást biztosított a dolgozóinak, hanem igen jó fizetést is. A munkások gyerekeinek bölcsődét, óvodát, iskolát hoztak létre, sőt, a szakképzést is lehetővé tették. Ezen kívül megoldották az orvosi ellátást, az üdültetést, az időskorúaknak pedig nyugdíjat adtak.

– Fel sem tudjuk mérni, milyen lett volna Martfű, ha Baťa véghez vitte volna terveit – gondolkodik hangosan Eiler Zita.

A Baťa-házak azonban a fantasztikus álom mementójaként még állnak Martfűn. Az ingatlanok rendkívül keresettek: egy-egy Baťa-lakásért több pénzt kérnek, mint a hagyományos, mostanság épült lakótelepi otthonért.

Nem csoda: ezen házak nemcsak statikailag kiváló állapotúak, de környezetük is megkapó: széles utak mellé épültek, melyet majd’ nyolcvanéves gesztenyefasor övez (ezek a fák ma helyi védettség alatt állnak).

A most felújított városrendezési tervdokumentációt bárki megnézheti, közben nosztalgiázhat vagy fantáziálhat. A papíros nem titkos és soha nem is volt az. Évtizedeken keresztül a cipőgyári vezérigazgató szobájában őrizték, folyamatosan használva azt.

A vízművek szakemberei a mai napig ez alapján „tájékozódnak”. Nem csoda, hogy hetven év alatt itt-ott elszakadt, foltos lett, ceruzával bejegyzéseket firkáltak rá. A hajtásokat ezüst színű szigetelőszalaggal ragasztották meg, eltakarva az alatta lévő írást, rajzot.

– Itt volt az ideje a restaurálásának! A papíros és a külső borító mappa konzerválását Kovács Péter papír- és könyvrestaurátor végezte. Munkája jóvoltából a tervkönyv újra megtekinthető a Martfűi Hely- és Ipartörténeti Gyűjtemény „Város születik” című állandó kiállításában. Egyedül a dokumentáció alapján készült makettünk tűnt el, ezt nagyon keressük… – bólogat Eiler Zita.

A bőr mentette meg a családot

A Baťa-családról létezik egy érdekes legenda. A paraszti származású, majd suszterségbe fogó famíliából származó testvérpár valamikor a tizenkilencedik század végén jött rá, hogy csőd szélére került a családi vállalkozásuk. Minden vagyonuk egy kevés megmaradt talpbőr volt. Hogy mentsék a menthetőt, más anyag híján erős vászon felsőrésszel ebből készítettek néhány cipőt, s az árut Bécsbe küldték eladni. Az ötlet váratlan sikere akkora hasznot hozott számukra, amiből újra talpra állhattak. A többit már elvégezte a szorgalom, meg a vállalkozókedv, amivel cégük a harmincas évekre a világ legnagyobb cipőexportőrévé nőhetett…

Szathmáry István