Szinte nem is igazi magyar, aki nem szereti a lángost

Apám fia pedig arról nevezetes, hogy szereti a fokhagymás, a sajtos, a fokhagymás-tejfölös-sajtos, a kolbászos, illetve ezeken túl még minden olyan lángost, amit csak készítenek kis hazánkban. Igen, itthon!

Mert a csoki nemzetköziségét senki nem vitatja, de a lángos számomra akkor is magyar, ha manapság már New York és Bécs utcáin is az általam megszokott hagyományos küllemében és ízében fogyasztható. Köszönhető mindez persze az ott gyorsbüféskedő magyaroknak.

A lángos szerintem üresen, feltétekkel és töltelékekkel együtt is feltétlenül finom. De csak forrón kitűnő, kihűlve, újramelegítve olyan, mint a rossz házasság. Persze, jól tudom, amennyire kívánatos a pihepuha tésztája és feltétei, olyannyira egészségtelen étek is.

A mennyei lángos szénhidrát-, zsír- és sótartalma az eget veri, és tuti nem húzza le a magas vérnyomást. A lángos ma már a magyar tenger jelképe, de térségünkben a Tisza-tónál és a megyeszékhelyen is sok helyen árulják.

A lángosolás a külföldiek számára hasonlóan trendi magyaros kuriózum lett, mint az Alföldön a gulascholás.

Illyés Gyula alaposan körüljárta értekezésében a témát, és lelki-szellemi magyarázatot is adott rá: „Ki a magyar?”. Sajnos a lehetőségekből, vélem véletlenül, kihagyta azt a testhez álló választ: „Magyar az, aki jól kisütötte, de legfőképp az, aki szereti a lángost!”