67 éve házas, 30 évig volt postás, de humorát sem vesztette el Imre bácsi

Ahogy belépünk a kapun, egy vidám idős úr üdvözöl minket az udvaron. Rögtön el is ejt egy-két vicces megjegyzést, megadva beszélgetésünk alaphangulatát.

– Mindenhol meg kell találni­ a közös hangot, jókat beszélgetni. Fontos a társaság és az, hogy az ember ne veszítse el a humorát, maradjon mindig derűs – osztotta meg velünk Imre bácsi.

A faluban és a környező tanyákon mindenki, mint postást ismeri­. Három évtizeden át volt a ­település levélfelelőse, de pályája nem a Magyar Postánál kezdődött.

– Három évig udvarolt ­nekem, 1950-ben keltünk egybe – egészítette ki az elhangzottakat neje, Ilonka ­néni. ­Első gyermekük hároméves volt, mikor Imre bácsit katonának vitték.

Leszerelése után néhány évig állattartással próbálkozott, tetszett neki a paraszti életmód. Tíz évig dolgozott az állami gazdaságban mint rizskezelő, 1961-ben aztán a postához csábították.

Élt a lehetőséggel, utólag jó döntésnek bizonyult: harminc évig dolgozott a postánál. Biciklivel rótta a kilométereket, hóban-fagyban is...

– Volt abban jó is, rossz is. Hozzám tartozott a falu egy része és a külterület, az egész tanyavilág. A ’70-es és ’80-as években nagyon kemény telek voltak.

– Előfordult, hogy úgy mentettek ki a viharból, mert derékig ért a hó – mesélte.

– Akkor van igazán hideg, ha olyan erősen fúj a szél, hogy fütyül a villanyvezeték. Tudom, mit beszélek, számos rossz időt átéltem – folytatta.

Minden háznál úgy fogadták, mintha otthon lenne. ­Fiatalon is vidám, humoros ember volt, és bár az évek elröpültek, ő ugyanolyan maradt.

Házasságuk közel hét évtizedét is ez jellemezte. Vallják, ha az ember elveszíti a jókedvét, az már régen rossz.

– Azóta már kutyább az élet – mondta mosolyogva Imre ­bácsi.

– Több mint húsz éve vagyok nyugdíjas. Van egy kis kertünk, abban szorgoskodom, a kis műhelyben meg fúrok-faragok – tudtuk meg.

Egy időben sokat füstölt húst maguknak, de ma már nem teheti, mert a füst árt a szemének. Eddig négyszer műtötték a szemét, amikor postás volt, kikezdte a hideg szél.

Nehéz időszak volt számukra, mikor Veszprémben katonáskodott két esztendőt. Ilonka­ néni napszámba járt, a katonaságtól kevés segélyt kapott a férje után.

Mikor aztán Imre bácsi leszerelt, minden megváltozott: jobban éltek, született egy második gyermekük.

Ma már három unokájuk van, rokonok és családtagok sokat látogatják őket. Bár az aktív évtizedeknek vége, nem panaszkodhatnak. Jól megérdemelt pihenésüket töltik, miközben ott vannak egymásnak már több mint hatvanhét éve.

Betegségek és gondok nem gyötrik őket, csak ahogy Imre bácsi fogalmazott, „kisebb időskori nyavalyák”. Aszerint élnek, hogy bármi is jön szembe velük, nem szabad feladni.

– Mert ha az ember így tesz, keserű lesz, akkor tönkremegy a lelke. Bármekkora az évek száma, bármi jön, meg kell maradni olyannak, amilyenek vagyunk.

– Vidáman, egymásnak – fogalmazta meg a nagy igazságot Ilonka néni.