Kunszenten járt a világlátott zarándok, aki nem mindennapi életéről mesélt

– Egy zarándokútlevélért jöttem a városba. Sopron, Budapest és Vác után úgy gondoltam, a tizenegyedik napon Kunszentmárton felé veszem az irányt.

– Azt hittem ugyanis, e városon keresztül vezet a Szombathelytől Toursba tartó, ezernégyszáz kilométer hosszú Szent Márton-zarándokút – magyarázza Teréz anya önkéntes missziósa, Krisztián testvér.

– Itt azonban csak egy kisebb, száz kilométeres dél-alföldi zarándokút van, ez most derült ki számomra. De ha már itt vagyok, úgy döntöttem, megismerkedek a várossal, a városvezetéssel, a helyiekkel.

– Nem bántam meg, gyönyörű élményekkel indulok tovább Dunaföldvár felé – meséli a testvér, már egy autóban ülve, távolodva Kunszentmártontól. Van időnk beszélgetni egymással, az életéről, missziójáról.

Egy nap is kevés volna, hogy az összes élményét megossza velünk.

– India, Fülöp-szigetek, Haiti, Madagaszkár és Új-Zéland. Egyebek között ezekben az országokban ápoltam püspöki engedéllyel maláriásokat, leprásokat, kolerásokat, hepatitiszeseket, AIDS-eseket, sárgalázban szenvedőket, haldoklókat.

– Hogy veszélyes volt-e betegek között élni? Az. Haitiben el is kaptam a sárgalázat, szerencsére az ellenszérum használt. Isten segedelmével meggyógyultam.

– Mindez 2001-ben történt, azóta nem végzek trópusi területen missziós munkát – árulja el a testvér, aki hosszú évekig az Egyesült Államokban is élt. Azt mondja, ott könnyebb volt a gyűjtés – bár a zarándokélet arrafelé sem veszélytelen és könnyű.

– Sőt, sehol nem az – főleg nem mostanság. Az emberek bizalmatlanok, kevésbé segítik a másikat. Egyre nehezebb stoppolni is – márpedig Krisztián testvér leginkább így közlekedik.

– Most, Szentesről Kunszentmárton felé tartva sem akart senki felvenni. Csalódott voltam. Ismeretlenül is ítélünk és elítélünk. Úgy hisszük a másikról, az biztos rosszat akar nekünk, lehet, hogy gyilkos vagy rabló. Én nem vagyok bizalmatlan, soha nem is voltam, pedig lett volna rá okom...

A testvér elmeséli, Dél-Afrikában kést szorítottak a torkához, amikor ki akarták őt rabolni. Nagy nehezen hitték csak el a támadók, hogy rossz lóra tettek. Végül sértetlenül elengedték. Hollywoodban nem volt ilyen szerencséje.

– Mai napig tisztán emlékszem a történtekre. Akkor is stoppoltam, felvettek. A kocsi egyszer csak megállt, a benne ülő fiatalok kiszálltak. Hallottam, pusmognak a hátam mögött, majd egyikük rám ordított, hogy „kifelé az autóból!”

– Nem tettem meg, erre kirángattak és egy pisztolyt tartottak a halántékomhoz, pénzt követelve. Mivel nem találtak nálam egyetlen dollárt sem, így dühből a pisztoly markolatával agyba-főbe verték a fejem.

– Otthagytak, vérző sebekkel az út szélén. Szerencsére arra járt az egyik biztonsági szolgálat embere, ő vitt be a közeli kórházba, ahol összevarrták a fejem. Ezek ellenére én még mindig a jót látom az emberekben.

Krisztián testvér itthon az evangéliumot viszi el idősekhez, hajléktalanokhoz, börtönben élőkhöz és kórházakba, reményvesztett, magányos emberekhez.

Hangsúlyozza, soha nem erőlteti senkire véleményét, döntse el mindenki, kiben vagy miben hisz. Élete egyszerű és néha kiszámíthatatlan: gyakran ott alszik, ahol befogadják, azt eszi, amit elé tesznek.

Kunszentmártonban a karmelita rendházban kapott kvártélyt, kosztot. Hálás a jó szóért, a finom falatokért és a tiszteletért.

Hangsúlyozza, soha nem éhezett, vacsora nélkül nem hajtotta álomra a fejét. Lakóhelye, Komló önkormányzata (ha éppen otthon van) külön segíti őt étkezéssel, sőt, a vízszámlát is ők fizetik a testvérnek. Ha külföldön szolgál, általában egyházi fenntartású szállásokra, kollégiumokba vagy családok otthonába tér be.

– Egy zarándok nem kíván sokat: egyen, igyon, fürödjön és pihenjen. Nekem is elég ennyi. Ezért kedvelem kevésbé a katolikus plébániákat, ott kötelezettségek vannak.

– A közös vacsorákon való részvétel után sokszor beszélgetni is kell, ami esetenként terhes. A negyven-negyvenöt kilométernyi gyaloglás után nagyobb kedvem volna inkább aludni – vallja be a testvér, aki júliusban Szenegál felé veszi az irányt.

– Lisszabonig fapados repülővel, onnan autóstoppal és gyalog a marokkói sivatagon keresztül jut el a nyugat-afrikai országba. Hajóstoppal – azt mondja – egyre nehezebb közlekedni, sokszor még akkor sem engedik fel a fedélzetre, ha az útért cserébe dolgozik.

Krisztián testvér őszintén mesél a mindennapjairól, nehézségeiről és örömeiről. A korát firtató kérdésünkre viszont nem válaszol.

– New Yorkban egyszer arról faggattam egy fiút, mennyi idős. Ő erre azt felelte: „két dolgot ne kérdezz egy embertől: a korát és azt, mennyit keres”. Azóta ez a téma nálam is tabu. Azt szoktam mondani, hogy Jóisten kegyelméből vagyok, amennyi vagyok.

Beszélgetőpartnerünk nagyot sóhajt, amikor szóba kerül, vajon harminc év múlva ugyanígy fog-e élni, mint most. Mert bizony, ebbe az életbe, az állandó úton levésbe bele lehet fáradni.

– Szenegált még mindenképpen „megcsinálom”, aztán lehet, hogy ez lesz az utolsó. Persze, ezt mondtam Haiti után is… – nevet, majd elgondolkodva bevallja, szeretne még eljutni Pápua Új-Guineába is.

– Persze, ehhez Jóisten áldása és kegyelme kell. A szenegáli misszióm is nagy kihívás lesz, tudom. Úgy elmenni egy vadidegen országba, hogy azt se tudja az ember, hol lakik, mit eszik, miből él, nem egyszerű.

– Abban sem vagyok biztos, hogy megengedik, hogy magyarul tanítsak. „Fehérben”, azaz egyházi ruhában szeretnék menni, bár többen figyelmeztettek, ez nem tanácsos…

– Mindegy, lesz, ami lesz – vonja meg a vállát Krisztián testvér, aki a legvégén a családi nevét is elárulja: Fodor. Ő Fodor Krisztián, azaz Krisztián testvér.

Magyarul tanítaná a szenegáliakat

– Szenegál ma már nem olyan félelmetes, mint hisszük – válaszolja Krisztián testvér, amikor felvetjük neki, az afrikai ország nem egy életbiztosítás.

– Dakar fejlődő nagyvárossá nőtte ki magát, persze, biztosan vannak ott is olyan helyek, melyeket jobb elkerülni. Egy kisebb faluban szeretnék gyerekeket magyarra tanítani. Persze, sokszor megkérdezik, hogy miért…

– Gyakran megfordulok Pécsett, látom, hogy hány és hány afrikai fiatal jön hazánkba tanulni. Milyen jól jött volna nekik, ha úgy érkeznek hozzánk, hogy már tudnak pár szót magyarul! – vélekedik.