Van egy különleges varázsa a magasságnak

Úgy vagyok a hegyekkel, hogy csodálom őket, de nem rajongok értük. Néha fölballagok egy szelídebbre, de még sose támadt kedvem ottmaradni.

Nem vallom annak a neves hegymászónak a nézetét, aki a kérdésre, hogy mi vitte rá egy méretes csúcs meghódítására, annyit válaszolt: „Az, hogy ott van!”

Valószínűleg itt van a kérdés nyitja. Kitüntetett földinket sem az itteni viszonyokkal való elégedetlenség küldte a magasba, annak ellenére, hogy mára közelebb költözött kedves hegyeihez.

Egyszerűen vonzotta őt az egyik ősi tulajdonság, a kihívások keresése. Erre pedig kiválóak lehetnek a hegyek, főleg annak, aki nem közöttük született.

Nekem nagyon tetszik az egész történet. A természet közeli élettel, a pusztulástól megmentett kutya és az ember közötti, szinte bajtársinak mondható szövetséggel.

A veszélyekkel együtt, a túléléssel. Manapság annyi természettől elrugaszkodott életforma hirdeti magát a világon, hogy érdemes erre a másik lehetőségre is odafigyelni.

Sajnos, a valódi értékek nem hangosak. Nem tolakodnak naponta elénk. A hegymászók életformájáról is többnyire akkor veszünk tudomást, ha látványos sikert mutatnak fel. Vagy ha ne adj’ Isten, tragédia övezi az útjukat.

Pedig, ha sokak számára öncélúnak is tűnik, amit csinálnak, példájuk örök emberi értékekre irányítja a figyelmünket. Jó, hogy vannak pillanatok, amikor időnként róluk is tudomást vesz a világ.