Tiszakürt tanyagondnoka heti hét napot dolgozik, huszonnégy órában

„Figyeljétek a fehér kocsit! Ott leszek!” – ezzel az instrukcióval igazít útba Mojzinger Ildikó, Tiszakürt tanyagondnoka. A bogarasi részen az ismeretlennek könnyű olyan dűlőútra ráfordulni, melynek végén aztán megfordulni sem tud.

Saját autónkkal nem merünk közlekedni, pár méter után tengelyig süllyedne a hólétől elázott földúton, négykerék-meghajtású kocsiba ülünk át – jól jön a cserkei önkormányzati segítség.

Ildikó éppen az ebédet viszi ki a környéken élőknek, Pintér András portája előtt futunk össze vele. Egyszerre szállunk ki autóinkból.

– Csakhogy itt van már, Ildikó! – kiállt fel a férfi. – Mit hozott, Ildikó? Van benne hús? – somolyog a férfi az ételhordóra, majd hozzáteszi, végül is mindegy, mindent megeszik.

Persze, Ildit nem csak az ebéd miatt várta már nagyon a férfi. Ahogy sok más itt élőnek, úgy neki is a tanyagondnok jelenti a legfőbb kapcsolatot a külvilággal. Hétközben alig-alig találkozik mással.

Ildikó kenyeret is hozott a férfinek, két-három naponta vásárol neki egy kilót. A legközelebbi bolt kilométerekre van innen, Andrásnak nincsen autója.

Mivel éppen ebédbefizetés van, András leszámolja a több ezer forintot. Nagyon be kell osztania a pénzt – mondja –, mert abból van a legkevesebb: ötvenháromezer forint a nyugdíja, ebből majd’ tízezer az ebéd. Öt a villanyszámla. Még jó, hogy vízdíjat nem kell fizetnie, mivel a házban nincsen vezetékes víz.

Andrástól elbúcsúzunk. Van még egy vizes kanna a tanyagondnok kocsijában, egy közelben élő asszonynak kell kivinni, nála sincs ivóvíz.

Útközben elmondja Ildikó, hogy errefelé jobbára idős emberek élnek, sokuk magányos, alacsony jövedelmű. Abban segít nekik, amiben tud. Egy tanyagondnok egyszerre pszichológus és lelkisegélynyújtó, gyógyszer- és vízkiszállító, élelmiszer-beszerző.

– Csak rájuk nézek, és már látom, ha valami gondjuk van. Ilyenkor egy kicsit több időt töltök náluk, meghallgatom őket, had’ panaszkodják ki magukat – mondja. Egy dűlővel odébb egy csomagot ad át az ott lakónak. Igen, néha a postás feladatait is átveszi.

Volt, hogy ő szervezte le az állatorvosi kezeléseket, fizette be a csekkeket, sőt, akadt, akit pályázaton indított el, hogy minden­féle adományhoz jusson.

Közben Rab Gyuláné Erzsike nénivel is összefutunk, éppen szomszédjához indul. Azt mondja, mindig jobb, ha társaságban tölti az időt, mintsem egyedül. Ha a tanyagondnok is megérkezik, az a leg­izgalmasabb a napban.

– Érzem, hogy hálásak az emberek, akiket rendszeresen látogatok. Az, hogy mindig örömmel fogadnak, hogy megosztják velem legbizalmasabb gondjukat is, hogy esetenként kávéval, süteménnyel várnak, munkám legnagyobb elismerése – bólogat Mojzinger Ildikó.

Elhivatottság és gyökerek nélkül ezt nem lehet csinálni

A cserkeszőlő külterületén dolgozó Nagy Katalin tanyagondnokkal is munka közben beszélgetünk. Hamarosan Kunszentmártonba indul, egy ellátottját kell bevinni orvoshoz.

Kati is azt mondja, ők az egyedüli kapocs sok egyedül élő ember számára. Az intézményhiányos térségben száz meg száz feladat hárul rájuk. Van, hogy házhoz viszik a „hivatalokat” és velük együtt a hivatalnokokat.

A segélyek kiosztása is az ő feladatuk, sőt, amolyan „kisbíróként” is működnek, hiszen ők plakátolnak és hirdetnek eseményeket. Munkájuk heti hét napból áll, és huszonnégy órás szolgálatot jelent.

– A gyökerek nagyon fontosak. Itt élünk, itt születtünk, mindenki ismer bennünket, és mi is ismerünk mindenkit. Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy boldoguljunk és megértessük magunkat.

– Belső el­hivatottság és empátia nélkül nincsen helye itt senkinek. Erre a munkára születni kell.