A szelevényiek vajon tudják, miért olyan a községük, mint egy főnixmadár?

A Szelevényen talált régészeti leletek – nyilak, íjak, földműveléshez használatos tárgyak – alapján az derült ki, hogy a terület már a kőkorszak utolsó részében, az újkőkorszakban (neolitikum) is lakott volt.

Ez azt jelenti, hogy a mai község területén már időszámításunk előtt 5500 körül öntözéses földműveléssel foglalkoztak a helyiek, ebben nagy valószínűséggel a Körös folyó volt segítségükre.

Később aztán körvonalazódott, hogy Szelevény legészakibb házai és a vasútállomás egy őskori településre, a Menyasszony-partra épültek.

Magát a települést még a szlávok itt tartózkodása idején, a honfoglalás előtt említik először írásos alakban, Zelebyn formában. Emiatt nagy valószínűséggel a község elnevezése szláv eredetű.

A régészeti kutatások során talált cserépdarabok arra engednek következtetni, hogy a honfoglalás korai időszakában őseink jártak és le is telepedtek Szelevényen.

Az 1237 és 1241 közötti tatárjárás, azaz a mongol invázió alatt a község elnéptelenedett, házai elpusztultak. Néhány évvel később azonban IV. Béla magyar király, második honalapítónk kunokat telepített a területre, melynek nyomai ma is sok helyen láthatók, például Kunszentmárton elnevezésében.

1389-ben ismét Zelebyn néven említik írásos források. A Körös folyó árterülete kedvezett a legeltetésnek, a sík terület pedig a mezőgazdasági területek művelésének.

1541-46 között az oszmán pusztítások után a település teljesen elnéptelenedett, a törökök idejében végvári katonák, később kisnemesek tulajdonába került. Még 1631-ben is lakatlan pusztaként tartották számon, majd elajándékozták, 1635-ben újraéledt, 1652-ben pedig már faluként írtak róla.

1703-ban ismét pusztaként tartották nyilván, lakossága elmenekült a Rákóczi-szabadságharc hadi eseményei elől.

Ezután Csongrád, Pest, Heves, Borsod, majd újra Csongrád vármegyékhez tartozott. Az 1730-as években még mindig néptelen területként írnak róla, de 1749-ben megindul a település újranépesedése.

Szelevény honlapja szerint a terület új lakosai Arad, Csongrád és Nógrád megyéből érkeztek, a lakosság nagy része pedig katolikus volt, de a reformátusok is jelen voltak a kezdetektől fogva.

1754-ben a lakosság nagy része elszökött a terhek alól, az ott maradóktól pedig elvették jobbágytelküket és a földesúri majorsághoz csatolták azokat. A helyiek nem jobbágyként, hanem majorsági zsellérként tevénykedtek.

A település Halesz nevezetű része akkor keletkezett, amikror a földesurak 1797-ben kiadták a puszta egy részét zselléreiknek, hogy ott aztán jó minőségű szőlőtermesztésbe kezdjenek.

Szelevényen 1828-ban már 466 lakost, bírót és jegyzőt is említenek.

A terület csak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után került véglegesen Szolnok megye fennhatósága alá. 1851-ben Gyalu és Istvánháza pusztákkal együtt Szelevény községgé alakult, de ez sem tarthatott sokáig, mert 1861-ben inkább Csépához csatlakozott.

A lakosság egy része azonban nem hagyta ezt annyiban, kitartó munkájuk és fáradozásuk nyomán az akkori belügyminiszter 1884-ben végre újra községgé nyilvánította Szelevényt.

1894-ben már 1336 fős lakossággal büszkélkedhetett a település.

1911-ben elkészült Szelevény neogótikus stílusú katolikus temploma, mellyel megkezdődhetett a helyi egyházközségi lét is.

1919. május 18-án aztán eljött az apokalipszis Szelevény számára.

A magyar Vörös Hadsereg – hogy a közeli román támaszpontot elöntse a víz – átlőtte a bal oldali védőgátat Tiszasasnál. A Szolnok megmentése érdekében tett stratégiai lépés azonban hatalmas károkat okozott az egész Tiszazugban.

Szelevényen az árvízben minden elpusztult a magasabban fekvő községháza, templom és tizenhárom lakóház kivételével.

A néhány szerencsés emberen kívül Szelevény teljes lakossága koldusszegény lett, mindenük odaveszett.

A letargiából azonban 1923-ban sikeresen kiléphettek, amikor végre újjáépült a község. Ismét.

Gyalu és Istvánháza pusztáit 1925-ben Kunszentmártonhoz csatolták, hiába tiltakozott ellene a szelevényiek nagy része.

1935-ben már 2501 fős lakosság járta Szelevény utcáit, ekkorra már mindenféle kisiparos dolgozott a településen, például borbély, cipész, asztalos, kőműves, hentes, de még szikvízgyártó is.

A második világháború harci eseményei szerencsére már megkímélték Szelevényt, ezúttal nem szenvedtek nagy károkat a helyi épületek és a lakók sem.

1948-ban megépült a Lakitelek-Kunszentmárton vasútvonal, Szelevényen keresztül.

A községi tanács 1950. október 27-én alakult, de Kunszentmárton fennhatósága alól csak 1992-ben szakadt el.

Szelevény napját 2007 óta tartják. Ekkor emlékeztek meg először arról a soha nem látott méretű és mértékű árhullámról, ami 2006 áprilisában vonult végig a Körösön, hatalmas árvízzel sújtva a községet.

Félő volt, hogy az 1040 centiméter körüli vízszint újra nincstelenné teszi a lakosságot és elpusztítja a házakat. Csépa, Tiszasas és Szelevény területéről összesen 4500 embert kellett kitelepíteni.

A sors viszont újra megkímélte a települést, az ár pedig végigvonult anélkül, hogy katasztrófát okozott volna. Szelevény napját erre az időszakra emlékezve tartják, minden év április végén.

A 2011-es népszámlálás szerint Szelevény akkori lakossága 1155 fő volt, ebből 936-an magyar, négyen román és hárman német nemzetiségűnek vallották magukat.

Ezen információk tudatában bátran kijelenthetjük, hogy a szelevényiek összetartása, a község élni akarása, illetve az, hogy bármilyen slamasztikából újra tudják építeni magukat, olyan tulajdonságok, melyek kiváló példaként szolgálhatnának minden magyar település számára.

Forrás: szeleveny.hu, Wikipédia