1919 tavaszán a legfiatalabb áldozat egy tizenhat éves középiskolás volt

Van már vagy másfél évtizede, ha nem több, mikor Szolnokon egy nagyon idős emberrel készítettem interjút. Az írás végül soha nem látott nyomdafestéket. Sajnos, szövegének is nyoma veszett, de a lényegére ma is emlékszem.

Az egykori vasutas még gyermekként végignézte, amikor 1919-ben a „Halálvonatnak”, Szamuely guruló főhadiszállásának utasai a Kőrösi úti temető kerítésénél lődözték bele az embereket az árokba.

Mesélt arról is, hogy saját fajtájukat sem kímélték, mert több vöröskatonát a Partos kápolnánál végeztek ki különböző vétkekért.

Bár élő tanút ma már végképp nem lehet találni a szolnoki vörös terror idejéből, írásos emlék bővebben maradt ránk.

Sajnos sokáig nem lehetett ezzel a kérdéssel őszintén foglalkozni. Amíg az egykori vöröskatonákat még a hetvenes, nyolcvanas években is számon tartották, ünnepelték, a másik oldal, az áldozatoké ma sem kap kellő figyelmet. Ennek igazolásához elég megnézni a szolnoki temető mártírsírjainak állapotát.

A történelem keserű tréfája, hogy Szolnokon huszonnégy órával tovább tartott az 1919-es „dicsőséges 133 nap”, mint az ország többi részén. Ráadásul Dunapataj után itt volt a legtöbb vidéki áldozata a vörös „farsangnak”.

A kommün után alapos vizsgálat folyt az ügyben. Még később dr. Cseh Géza főlevéltáros, Kósa Károly helytörténész, Szentesi Zöldi László újságíró is több tanulmányt szentelt a kommün szolnoki történetének.

Ettől függetlenül még az események után több mint három emberöltővel is kerülhetnek elő új adatok a történ­tekről.

A szolnoki római katolikus temető emlékkövén negyven név sorakozik, valamivel kevesebb olvasható a Tisza Szálló emléktábláján. Az áldozatok pontos számát valójában nem tudjuk, csak annyi biztos, hogy a legfiatalabb közülük 16 éves volt, a legidősebb meghaladta az ötvenet.

A Tanácsköztársaságnak, mint minden diktatúrának lételeme volt a terror. Másképp nem tudták volna uralmukat rákényszeríteni az országra. Amikor Dunapatajhoz hasonlóan Szolnokon is felkelés tört ki a kommün ellen, azt nem sokkal a rémuralmi rendszer bukása előtt még sikerült leverniük.

A város így vált a leszámolás színterévé. Az áldozatok között legalább annyi vagy több civil volt, mint katona, csendőr, vagy más egyenruhás. Volt, akit nem is a városba érkező Szamuelyék öltek meg, hanem a lehetőséget kihasználva helyiek, szolnokiak végeztek velük.

Például egy vasúti detektíven az általa lebuktatott tolvajok álltak bosszút.  Az ellenben emberi ésszel érthetetlen, hogy egy köztiszteletben álló vendéglős és szakácskönyvszerző kinek állhatott az útjában.

Akinek még a kivégzőosztag előtt állva is az volt a legfontosabb gondolata, hogy kabátját odadobja egy toprongyos bámészkodónak. Vagy miként emelhettek kezet egy még 16 éves diákra?

A vörös terrort szinte törvényszerűen követte a fehér terror, ami többnyire nem az igazi bűnösökre sújtott le. Ők vagy megúszták, esetleg később kerültek az igazságszolgáltatás kezébe. Másokkal a bolsevizmus jellemzőjeként saját elvtársaik végeztek.

Ezt az egymást követő erőszakhullámot írhatjuk akár a közel öt évig pusztító háború lélekrombolásának számlájára is. De elfelejtenünk nem szabad, mert arra nincs biztosítékunk, hogy nem ismétlődhet meg sohasem.