Czigány Ildikó: „Az egész egy lélektani játék volt, nem voltak titkaim, csak tiszta szándékaim”

– Hogyan érkezett, mondhatni „repült be” az életébe a repülés?

– Utasként. A fedélzeten szerettem bele az egészbe, meg persze volt ennek gyermekkori előzménye is, illetve később, a tanulmányaim miatt gyakran utaztam Párizsba repülővel. Azt pedig kevesen tudják, hogy édesapám, Czigány György szintén imádja a repülést, tehát megvolt az impulzus. Nem beszélve arról, hogy az anyai ági nagyapám pilóta volt a világháborúban.

– Akkor valóban a génjeibe van kódolva ez az irány. Mégis, hogyan jut ez el az ember lánya addig a sziklaszilárd elhatározásig, hogy márpedig ő pilóta lesz?

– Ez egy érdekes folyamat. Mondhatni messziről érkeztem ide, az érdeklődésem, mondjuk a tanulással kapcsolatban teljesen más irányokba vezetett. A biológiai tudományokból végül a Liszt Ferenc Zeneakadémián szerzett diploma született, dolgoztam szerkesztőként a Magyar Televíziónál is. Aztán ki tudja miért, egyszer csak úgy éreztem, hogy engem a legjobban a repülés érdekel.

– Majd teljesen, szemellenzősen csakis erre a célra fókuszált.

– Így van, teljesen. Mint a csuka, amikor megfog valamit és nem ereszti. Attól a naptól kezdve, hogy betettem a lábamat a Malév repülőklubjába Dunakeszin összesen nyolc évig tanultam és képeztem magam addig, ameddig a Malév pilótája lettem.

– Ez nem kevés idő. Hogyan lehetett egy ilyen, leginkább férfiak uralta világban, nőként érvényt szerezni és bizonyítani, hogy Önnek is van ott helye?

– Hm. Ezt nem csináltam különösebben okosan, viszont őszintén. Az első pillanatban megmondtam, hogy azért jöttem ide, mert közforgalmi pilóta szeretnék lenni.

– Úgy gondolja, könnyebb lehetett volna a helyzete, ha ezt egy darabig elhallgatja, később közli?

– Utólag nehéz megmondani...de talán kevesebben mosolyogtak volna meg a kezdésnél. Bár azt hiszem a végeredmény szempontjából már valóban nem számít. 

Gondolt mindenki, amit gondolt. Én bejelentettem mi a célom.

– Mennyire volt nehéz elsajátítani ezt az igen összetett tudás-és gyakorlategyveleget?

– Nem volt nehezebb, mint bármi mást. Van orvosi egyetem, jogi egyetem. Tanulni, gyakorolni minden területen szükséges.

– Azért ez nem egy szokványos út. Bár az Ön esetében nagyon erős volt a belső hajtóerő: „ezt meg kell csinálni!” De nem érezte bizonyos helyzetekben, hogy túl nehéz a feladat?

– Valahogy úgy van ez, ha az ember nagyon akar valamit és elhiszi magának, az akadályok sem annyira nehezek. Én fizikából és matematikából finoman szólva sem voltam jó. A humán és biológia érdeklődésem itt nem sokat ért. De a fizikát például csak a repülés kedvéért tanultam. És ment. Mert kellett a célomhoz. Ezen nem múlhatott…

– Nyolc év kiképzése után, milyen érzés volt az első alkalom, amikor úgy szállhatott fel, hogy teljesen Ön irányítja a gépet?

– Ez a folyamat tulajdonképpen három részből áll. Az első, amikor tényleg utasok ülnek mögöttem, de még oktatás alatt álltam. A második lépcsőfok, hogy elsőtisztként voltam jelen, de ekkor még mindig nem én feleltem mindenért és mindenkiért, hiszen ott a kapitány. Ezt követően négy, öt év múlva viszont már én magam voltam a kapitány. Igen felemelő érzés. (nevet)

– Milyen országokat érintett a járatokkal?

– A Fokkerrel európai célokat repültünk, a Boeing 767-sel interkontinentális desztinációkat. New York, Toronto, Bangkok voltak a főbb vonalak. Túl sok helyen nem jártam, de ugyanoda sokszor visszatértünk. 

– Akkoriban nemzetközi viszonylatban, mennyire volt jellemző, hogy női kapitányok vitték a gépeket? Illetve ma hogyan néz ki ez a helyzet?

– Akkor kevéssé, de ma is így látom. Valamennyit változott ugyan, de 10-15 százaléknál nem több a nők aránya ezen a területen. Nem tudom az okát sem, pedig ma talán szabadabb, megengedőbb és talán elfogadóbb a világ.
– Elképesztő lehet ilyen közegben élni, dolgozni. Hogyan élte meg azt, amikor búcsúznia kellett a pályától?

– Valamennyivel a Malév megszűnése előtt kivonták a forgalomból a Boeing- 767-t. Én már akkor abbahagytam a repülést. Egyébként el kell mondanom, hogy a mai napig csinálnám, ha ez nem történik meg. Azt az életformát, azt a típust és a  Malévnél megszokott családias hangulatot szerettem igazán. Roppant nehéz döntés volt elköszönni az egésztől, de úgy éreztem, ha nincs az amit én igazán örömmel tudok végezni, akkor elengedem és választok valami mást. Szerencsére mindig nagyon sok dolog érdekelt.

– Hiszen annyi időt, energiát fektetett az egészbe, szinte tabukat döntögetett, hogy női pilótaként sokféle kételkedőt megcáfolt. Nem volt esetleg B terv, hogy másik társaságnál folytatja a repülést?

– Nem. Egyszerűen nem akartam másik típust vezetni, nem akartam fapadossal repülni vagy a világ végére elmenni.

– Megvalósította a célját és pont. Azért gondolom ennek a feldolgozása egy folyamat volt.

– Továbblépni könnyű volt. Utólag jöttek a nehézségek, hogy például anyagilag is az ember sokkal rosszabb helyzetbe került. De ennek ellenére azt hiszem jól döntöttem. Így csupa szép emlékem van a repülésről, úgy meg biztosan idővel „favágássá” vált volna. Ezt nem akartam.

– Hány évig repült pilótaként?

– '89-ben kezdtem a kisgépen, 2010-ben fejeztem be, úgy ahogy van, mindent.

– Egy ilyen pálya után, hogyan tovább?

– Követtem azt, amit a belsőm diktált, amerre az érdeklődésem vezetett. Visszatértem  a tévézéshez, műsorkészítéshez.  Előtte újra a tanulás kapott főszerepet. Sportedzői, jógaoktatói, fitoterapeuta képesítést szereztem és ami a legfontosabb, hogy az állatorvosi asszisztensi képzést is elvégeztem, illetve öt éven keresztül vadbiológiát tanultam, még javában pilótaként.

– Megint előtérbe került a biológia.

– Hál’Istennek! Örülök, hogy valahol mégis helyet kapott az életemben.

– Ön az a típus, aki gyönyörűséget talál abban, hogy gyűjti a tudást?

– És manapság mivel foglalkozik?

– Ezeknek a dolgoknak a „maradványaival.” Ismeretterjesztő programokat készítek állatvédelem témával kapcsolatban, könyvet írok, a Kossuth Rádióban van egy kis visszatérő műsorom, nem unatkozom.

– Továbbra is elég sokfélék a napjai. Hogyan szokott pihenni, kikapcsolódni?

– Nagyon szeretek egyedül sétálni a természetben, ülni, szemlélődni a vízparton. Jó, ha van mivel foglalkozni, de ez a feltöltődés, „szemlélődés” is elengedhetetlen.

– Olvastam, hogy úgy gondolja, csak vándorok vagyunk, vendégek ebben a létezésben. Ez egy elég mély jelentésű elmélet. De bármi legyen is az igazság, úgy tűnik Ön remekül kiélvezi a „vendégséget.”

– Ez egy kicsit ugye már filozófia. Úgy vélem mindannyian vendégek vagyunk itt, már azok, akik úgy képzelik, hogy van valami másféle világ is ez előtt, illetve után. Nem hiszek abban, hogy a világunk története csak egy csúfos mutáció és véletlen volna az élet, a szépség, a világ meg majd mindennek a pusztulásával ér véget. Azt hiszem valahonnan, valahová tart a folyamat, aminek szabad örülni. 

Élvezem annak a sok mindennek a hozadékát, amelyekkel valaha foglalkoztam. A legjobban azt, hogy kicsivel több időm van magamra, a szeretteimre, akik között emberek és állatok is vannak. És persze a szemlélődésre. Ahogyan mondtam az is nagyon kell.