Fontos szerepet játszik Jézus alakja az ikonfestészetben – szolnoki szakértőt kérdeztünk

– Mit nevezünk ikonnak, és miben különbözik a vallási tárgyú képzőművészet többi tárgytípusától? 

– Az ikon görög eredetű szó, értelmezhető képként, ábrázolásként, látomásként, gondolati képként. A IV. században élt Nyssai Szent Gergely a művészi képet külső, anyagi és egyben belső, gondolati képként, ideaként értelmezte, az ikon gondolati képe nem más, mint Isten, az Őskép. A Szentírás azonban kimondja, hogy Istent soha senki nem látta, hogyan lehetséges mégis a külső kép által ábrázolni? Erre is a Szentírásban találunk magyarázatot. A Szentháromság második személye, a Fiúisten nem más, mint a láthatatlan Isten képe, aki megtestesülvén, emberi alakjában már lefesthető, de közben nem csak emberi mivoltáról kapunk képet. Jézus Krisztus egy személyben két, egymástól elválaszthatatlan isteni és emberi természetben létezik, így nem lehet külön ábrázolni Jézust az embert és Krisztus az Igét, csak Jézus Krisztust, az emberré lett Istent lehet. Az Ige ábrázolható, tehát van. Az ikon a megtestesülés bizonyítékaként az ortodox ember számára hitvallás. 

Az ikonok nem csak Jézus Krisztust, hanem szenteket is megjelenítenek. A Szentírás azt mondja, hogy az ember az Isten képére teremtetett, ami nem azt jelenti, hogy az ő képmása, mint Krisztus. De a bűnbeeséskor elhomályosult  istenképiség megőrződött az emberben, amit a szentek képesek magukban előhívni. A középkori ember számára a látható világ a láthatatlan világ szimbóluma, amely a látni tudók előtt föltárja, megjeleníti az ésszel, érzékekkel megtapasztalhatatlan isteni igazságot. Az ortodoxia hite szerint az ikon az isteni kegyelem jelenlétének a helye, Krisztus megjelenése az imádkozó előtt, ami által a hordozó anyag megszentelődik. Ebből következik csodatévő ereje, a hívő ezért szereti, tiszteli az ikontáblát, hódol előtte, segítséget kér tőle. 

– Hogyan készül az ikon? 

– Több mester által végzett bonyolult, több éves munkával jelenik meg műalkotásként. A megfelelő fatörzsből ács vágja ki a kívánt nagyságú darabot, tábla formájúra alakítja, majd éles pengével a festendő felületet simára igazítja és hátoldalába ékelt merevítőlécekkel védi vetemedés ellen. A teljes kiszáradás után az alapozó állati bőrökből, vagy csontból főzött több rétegű oldattal vékony, gézre emlékeztető textilt ragaszt a táblára, aminek a pórusait krétafölddel elegyített ragasztóoldattal tömíti.  Végül nedves habkővel márványsimaságúra csiszolja, úgy adja át a rajzolónak, aki egy hasonló tárgyú ikon alapján faszénnel fölrajzolja a kompozíció sémáját. A fekete színezőanyagba mártott ecsettel áthúzott vonalakat végül be is vési az alapba, hogy megkönnyítse az aranyozó munkáját, aki ennek alapján vágja körül a kompozíció hátterére ragasztott aranylapokat. Őt már a porrá őrölt ásványi anyagból, vízből és nyers tojássárgából készült festékkel dolgozó festő követi, s a ruhával fedett testrészeken először a sötétebb alapszínekkel, majd az egyre világosabb árnyalatok több rétegű fölvitelével éri el, hogy a kép áttetsző, csillámló felülete azt az érzést keltse, mintha fény áradna a festékréteg mögül.

– Ekkor következik az ikonfestés legfontosabb mozzanata, az arcok és a kezek megfestése, majd „kivilágosítása”, lélekkel, görögül pneumával megtöltése. Ehhez a festő hosszú hetekig tartó böjtölésével és imával megtisztított testtel és lélekkel fog hozzá. Az ikonfestőkre úgy tekintettek, mint Istentől sugalmazottakra, mert festés közben a létfeletti lét állapotába kerülvén, megismerik az Ősokot. A festők a művet isteni cselekvés közvetlen eredményének és nem a sajátjuknak tartották, innen az ortodox művészet anonimitása. Az ikon elkészítésének utolsó mozzanataként az öltözékeket arany vonalkákkal díszítették, ezt követte a feliratok elhelyezése, mely megszentelésüket jelentette. Az ikonokat felsőbb realitásnak tekintették, valóságosabbaknak a földi világ minden tényezőjétől. 

– Az ikonokat szemlélve kortól, helytől függetlenül kompozícióik változatlan ismétlődését látjuk. 

– Ennek oka az a hagyomány, amely egy-egy ikonográfiai típus első darabját emberi kéz érintése nélkül készült ábrázolásnak, a megjelenített isteni személy közvetlen közreműködésének tulajdonítja. Közülük az egyik első az Abgár, edesszai király kérésére készült Jézus-képmás. A király, értesülvén Jézus gyógyító erejéről, a segítségét kérte.  A Jézus arcához érintett kendő megőrizve a vonásait és meggyógyította a beteg királyt. Ez a lenyomat az első darabja a Nem kézzel festett Megváltó-ikonográfiai típusnak, mely egy kendőn Jézus arcát mutatja. Az ikonfestő ezen – és a többi csodás eredetű ábrázoláson – még sok évszázad elteltével sem változtatott, hiszen az eredeti magának az ábrázoltnak a közreműködése révén jött léte. 

Az ikonográfia állandóságának másik oka a teológia és a művészet kapcsolatában keresendő. A többi középkori művészeti ághoz hasonlóan az ikon is a teológia szolgálóleánya, a keresztény tanok átadásának az eszköze volt, tanítás kép formájában. A festő a keresztény tanokban megtalálta az igazságot, nem kellett utána kutatnia, mint napjaink alkotóinak. Feladata az igazságnak, a tiszta tannak a kimondása volt, ami nem változott az évszázadok során, így megfogalmazásának is változatlannak kell lennie. Minden tartalmi és formai változtatással a festő a tanba vetett hitét kérdőjelezné meg, így ebben a művészetben az újítás nem érdem, hanem hiba. Itt a változatlanság, az állandóság számít erénynek.

– A mai néző számára egy ikon sokszor régiesnek, merevnek tűnik.

– A nyugati műalkotásokhoz szokott szemünk nehezen „olvassa” az ikonok síkba merevedett alakjait, háttér nélküli kompozícióit, az épületek fantasztikus alakzatait. A látszólagos zűrzavar oka az ikonfestészet bonyolult, fordított perspektívája, amely alapjaiban különbözik az ábrázoltakat egyetlen mozdulatlan nézőpontból bemutató centrális perspektívától. A fordított perspektíva a tárgyakat sok nézőpontból, mozgásban jeleníti meg, úgy, ahogyan az Egyetemes Én, az Isten tudatában jelen vannak. A tárgyak nem úgy tűnnek föl, ahogyan a festő látja őket, hanem láttatnak az egyetemes elme, vagy ennek földi tükörképe, a közösség által. Az ikon világa önmagába zárt sajátos mikrokozmosz, a keresztény makrokozmosz kicsinyített mása. Nem a valóság egy szeletének, hanem az egész világnak, a maga teljességben történő megjelenése. 

– A karácsonyi ünnepkört milyen ikontípusok jellemzik? 

– Két ikontípus reprezentálja. A betlehemi születés történetet a Jézus születése-kompozíciók mesélik el, középpontban a jászol előtt térdelő Isten Anyjával, balról a három mágussal a pásztor jobbról fölfelé, az angyalok felé mutat, akik hirdetik az örömhírt, a Megváltó megszületését. Balra lent a kis Jézus fürösztése, jobbra József, akinek kétkedését Izajás próféta igyekszik eloszlatni. A másik típust az Isten Anyja a Gyermekkel-ábrázolások képviselik, melyeket a megtestesülés ikonjának tekintenek. Ezek közül talán a legősibb az a Hodigitria Isten Anyja-típus, melynek első darabját a hagyomány Lukács evangélista keze munkájának tartja. A gyermek Jézus baljában az Igét szimbolizáló könyv van, míg jobbjával áldást oszt. A kis Jézusra mutat rá Mária, utalván János evangélista szavaira: ő … az út, az igazság és az élet.

– Az ikonokat a keleti keresztény egyházművészethez kötjük. Létezik-e hazai ikonművészet? 

– Az ikonművészet Magyarországon is jelen volt és van napjainkban is. A török elől menekülő ortodox hitű balkáni népcsoportok hozták magukkal, de a hazai görögkatolikusok vallásgyakorlatának is fontos elemei. Ők Isten házával is rendelkeznek Szolnokon, a Széchenyi-városrészben. Ortodox templom egy áll a megyében, a XVIII. század végéről való Szent György-templom Karcagon. A jászberényi Jász Múzeum öriz két, ebbe a stíluskörbe tartozó művet, egy Szentföldi ikont és egy melkita Triptychont, melyek Hadzsi Demeter kunszentmártoni illetőségű kereskedő hagyatékából származnak.