Felkavarta a karatés világot az első magyar szamuráj életéről szóló könyv

– Nem ismertük egymást személyesen Furkó Kálmánnal. Én tudtam, hogy ő kicsoda, de abban már nem vagyok biztos, hogy ez fordítva is így volt – árulja el a szerző, L. Murányi László, akivel a könyv kulisszatitkairól és utóéletéről beszélünk.

– Tartottam egy kicsit a közös munkától, főleg, hogy azt hallottam a sihanról, nehéz ember. Ez nyilván így is lehet, hiszen azt, amit elért a pályáján, jelentős részben a makacsságának, az öntörvényűségének, keménységének köszönheti.

– Amikor először elmentem hozzá a Széchenyi-lakótelep szélén lévő, legendás dodzsójába, halvány fogalmam sem volt, lesz-e folytatása a találkozásnak – mesél László az első találkozásról.

– Bár Kálmán rábólintott a könyvre, nem tudtam, hogy menet közben mikor mondja azt mégis, hogy hagyjuk abba az egészet. Tudtam ugyanis, hogy róla már egyszer elkezdtek könyvet írni, nem is akárkik: Garamvölgyi László, az ORFK akkori kommunikációs igazgatója és Kalmár Árpád, a Magyar Karateszövetség általános alelnöke, aki egykor Furkó sihannak volt a tanítványa.

– Ők ketten voltak tehát azok, akik hozzáfogtak egy, a mesterről szóló könyvnek, de igen gyorsan be is fejezték azt. A tizedik-huszadik oldal után állította le őket, mondván ilyen jellegű dicsőítésre semmi szüksége nincs, erre nem szorul ő rá. Így aztán a könyv nem is született meg. Ezzel a háttérrel kezdtem el a közös munkát...

László szerint egy kicsit sem legyezgette a hiúságát Kálmánnak, hogy róla ismét (pontosabban először) könyvet írnak. Lacit is „katonájaként” kezelte, amit a szerző megfelelő humorral fogadott.

– Egyik alkalommal Szentesre utaztunk együtt az emléksziklájának az avatására. Kálmán útközben vett fel az autójával. Zakóban voltam, ingben. Rám nézett a mester, majd epésen megjegyezte: „legalább egy nyakkendőt köthettél volna!” – nevet a szerző, aki azonban remekül elsimította végül a ki sem alakult konfliktusokat. A könyv így súrlódások nélkül elkészülhetett, méghozzá öt hónap alatt.

– Amikor elküldtem Kálmánnak a kéziratot, kíváncsian vártam az első reakcióját. Már másnap felhívott. Kettő pontosítást tett benne, mindkettő életrajzi jellegű volt. És ennyi. Mondtam neki, hogy akkor ezeket én korrigálom, majd megkérdeztem, utána az írást küldhetem is a kiadóba?

„Küldheted hát, nem megmondtam, hogy csak ezt a kettőt kell kijavítani benne?!”

– válaszolta, de még ekkor sem éreztem benne semmiféle érzelmet az írással kapcsolatban, hogy tetszik-e neki, vagy sem. Hanem amikor megjelent a könyv, és kézbe fogta, valami megváltozott.

Az az ember, akit dicsérni nem hallott senki, soha a világon, az az ember három egymást követő könyvbemutatón kimondta a következő mondatot: „És hát csak örül az ember, hogy ilyen JÓL összeszedték a rólam szóló információkat!” Ezt az elismerések csimborasszójának éreztem.

A karatés világot felkavarta a könyv születése. Amikor a szerző a kezdetek kezdetén Facebook-oldalán elárulta, mibe vágta fejszéjét, több mint 44 ezer emberhez jutott el a hír. Azóta is több visszajelzés érkezett a sportolóktól, miért fontos ez a könyv, miért jó, hogy megszületett.

– Ugyanakkor számos észrevétel, kritika is ért a karatéban használatos japán szakszavak magyar írásmódja miatt. Én ugyanis például kiokusinnak írtam a kyokushint és sihannak a shihant. Ezekhez ragaszkodtam, hiszen a magyar helyesírási irányelvek szerint ezt így kell írni. Érdekes viszont, hogy a sportújságíró szakmát hidegen hagyta az Első magyar szamuráj.

– Az utóbbi pár hónapban több közönségtalálkozón is összefutottam Furkó Kálmánnal. Novemberben például Budapesten, a kyokusin Európa-bajnokságon, a káposztásmegyeri Jégpalotában dedikáltunk. De találkozhatott velünk a közönség a szolnoki Agórában is.

– Ezen túl is tartom a kapcsolatot a mesterrel. Esetenként felhívjuk egymást, érdeklődünk egymás felől. S bár nem lettünk ugyan barátok, de azt hiszem, a közös munka során kölcsönösen megtanultuk becsülni egymást.

Írja a következőt

L. Murányi László elárulta, a korábban megjelent A depresszió béklyójában című könyve után sem tette le tollát. Tavaly óta dolgozik a depressziókönyv „folytatásán”, egy, a szenvedélybetegségekről szóló riportkönyvön.

Az elmúlt időszakban napokat töltött Komlón, a Leo Amici Alapítvány drogrehabilitációs intézetében, Pécsváradon, az INDIT Közalapítvány hasonló rendeltetésű helyén és a Szigetvári Kórház addiktológiai rehabilitációs osztályán is. Megdöbbentő életutak, szívszorító sorsok tárultak fel előtte. Hamarosan ezeket köti egy csokorba, egy újabb riportkönyvbe.