Nívódíjat is kapott már alkotásáért a fegyverneki fafaragó

– Mindig is barkácsolós típus voltam, az is maradtam. Láttam egy-két embert dolgozni és megtetszett. Nem tanultam senkitől, autodidakta módon csiszoltam a tudásom… – így kezdődött, sok-sok évvel ezelőtt a faragás szeretete. Bárdi László műhelyében azóta folyamatosan készülnek a szebbnél szebb faragások, mégpedig szintén saját tervezésű és készítésű gyalugéppel, fűrészgéppel és szalagfűrésszel, olyanokkal, amelyek a fa megmunkálásához szükségesek.

– Mostanában inkább kulacsot, vázát és különböző díszdobozokat készítek. Muszáj újraértelmezni a munkákat, mert bár a faragás hagyomány, azért haladni kell a korral. Olyan tárgyakat, amelyeket ma már egyáltalán nem használnak, nincs funkciója, felesleges készíteni – vallja az alkotó.

– Amivel szeretek dolgozni, az a diófa, a gyümölcsfélék, és néha hozzájutok egy kis mahagónihoz. Nagyon könnyen megmunkálhatóak, viszont a kezelés után keményfaként viselkednek. Hozzám rönk állapotban kerülnek, ezt kell feldolgozni, hogy abból pallódeszka legyen – mondja a technika-informatika tanárként dolgozó kézműves.

Bárdi László munkái Budapesten, a Néprajzi Múzeumban is megfordultak, amelyért nívódíjat kapott. A kiállítási tárgyak között voltak csontból készült és viaszberakásos munkák is.

– A spanyolviaszt nem én találtam fel, de létező dolog – mosolyog – talán azért hívják így, mert mindig mindenki fel akarja találni a színes viasz elkészítését – magyarázza.

Nem csak viasszal díszít, csontot és csontból is szívesen farag.

– Erre a célra nagyon kevés csont alkalmas, leginkább ez a marha lábszárcsontja, vagy a szarva. Ezekből fűszertartókat, övcsatokat, fülbevalót, vagy apróbb tárgyakat lehet készíteni. Ezek mellett csontberakást, például tükörkeretekre, díszdobozokra.

Mivel napközben tanít, nyár kivételével délutánonként, valamint hétvégén hódol szenvedélyének, ha csak alkalma nyílik rá.

– Ehhez kedv is kell, de az is, hogy az ember tudja, kitalálja, mit szeretne elkészíteni. Nem csak a kézügyesség és az esztétikai érzék a fontos. A különböző tárgyak elkészítésének technológiáját is ismerni kell. Például kulacsot ma már nem sokan készítünk. Merthogy hosszában és keresztben is esztergálni kell a fát, utána üregelni, aztán le kell dugózni, tehát nagyon sok munka van vele.

Bárdi László korábban huszonöt éven keresztül faragószakköröket is tartott. Miután túl volt a huszadik kiállításán, már nem számolja azokat.

– A faragás az ember alkotásvágyát kielégíti, és valahol nyugtató hatása is van. De izgalmat is ad, ameddig az a tárgy el nem készül. És ezzel kicsit játszik is az ember…

Ügyes kezű családból származik

Bárdi László 1965. május 29- én született Kisújszálláson, ahogy ő mondja, egyszerű, paraszti családban.

– Gyermekkoromban édesanyám még otthon sütötte a kenyeret. Tőle örököltem egyébként a tanulásra való hajlamot, hiszen amikor csak lehet, képzem magam, tanulok. Állatokat is tartottunk, apám a gazdálkodáshoz szükséges eszközök jó részét, például az ólat, szerszámokat maga készítette, és javította a tönkrement tárgyakat – idézi fel emlékeit önéletrajzában Bárdi László fafaragó.