Végre megóvhatjuk a megye népi építészeti emlékeit

Sokan nem tekintik értéknek a vályogfalat, döngölt földpadlót, füstös konyhát, meg a nádfedelet.

Pedig ezekben, a mai szemmel szerény lakhelyekben éltek egykor a magyarság zömét kitevő földműves őseink és otthonaik tökéletesen megfeleltek céljuknak.

Tény, hogy pél­dául egy fegyverneki sváb hajlék téglafalaival, cseréptetejével tekintélyesebb építmény a közeli magyar parasztháznál, de ennek nem igénytelenség az oka.

A hasonló életforma melletti eltérő szemlélet áll csupán mögötte. A magyar ember talán keleti örökségeként mindig jobban benne élt a természetben, nehezebben szakadt el tőle.

Kevés becsülete volt számára a négy fal által körülzárt világnak, ezért kerülhetett néha kevesebbe a ház egy cifraszűr áránál. Tisztaszobát építettek ugyan az értékeknek, meg a tisztelt vendégnek, de nem érezték jól magukat benne.

Volt, hogy hétszámra nem lépték át a küszöbét. Karcagon ismertem olyan embert, aki télen-nyáron a tornácon aludt, de a férfiak gyakran másutt is csak akkor tértek be a szobába, ha dolguk akadt odabenn.

Az életük kint zajlott a szabadban, a jószág körül, meg a földeken, s ez adta a ház becsületét is. Ennek tudatában is megőrzésre és megbecsülésre méltóak elődeink bármilyen szerény hajlékai is, mert azok voltak életük valós keretei.

Bár többnyire már elfelejtettük, belőlük nőtt ki sokunk mai, látványosabb világa is.

Szathmáry István