Alázat

Tudjuk, a sportolók sem gépek. Nagyon is emberek, bizonyos szempontból ugyanolyan esendőek mint mi, egyszerű halandók, akiknek lehet rossz napjuk, amikor semmi sem jön össze, ellenben minden rosszul sül el, kelhetnek fel bal lábbal az ágyból, nem alusszák ki magukat, amikor egész éjszaka sír a gyerek, és ilyenkor nem képesek a tudásuk legjavát hozni. A legnagyobb klasszisokkal is előfordul a betli, a gyenge teljesítmény, a pocsék játék, és a szurkolónak ezzel nincs is különösebb baja, ha azt látja, a hőse mindent megtesz a sikerért, csak éppen semmi sem sikerül neki.

Számtalanszor láthattuk már például az angol futballban, hogy a kiesett csapat játékosai a pályán, a szurkolói a lelátón roskadnak magukba, ám utóbbiak megtapsolják az előbbieket, mert ők kiadtak magukból mindent, csak éppen mások jobbak, esetleg szerencsésebbek voltak, és a következő idényre is megveszik a bérletet, mert szeretik a klubot és a csapatot.

Létezik motiváció is, amikor egy meccsen az egyik csapatnak jobban kell a siker, mint, mondjuk, a célját már elért másiknak, amelyik szintén belead anyait-apait, de hiányzik belőle az a lelki plusz, ami az egyenlők között oly gyakran dönteni szokott. Ezzel sincs baj, hiszen emberi vonás ez is, a tudatalattink legalább annyira irányít minket, mint a tudatunk.

Azt viszont nehéz elsőre, de sokadjára is megérteni, amikor egy patinás klub, esetünkben a Vasas futballistái hazai pályán esélyesként sima vereséget szenvednek egy újonctól, jelesül a Tatabányától, és az edzőnek, Gera Zoltánnak azt kell nyilatkoznia, hogy az ellenfél játékosai alázatból az övéi fölé nőttek, mindenben jobbak voltak, amihez a labdarúgásban elegendő a puszta akarat. Az újonc mestere pedig joggal fogalmazhatott úgy, a futballistái fantasztikus mentalitást, mindent legyőző akaratot vittek ki a pályára, a győztes gól szerzője pedig ezt mondhatta: „Egyszerűen ezt a mérkőzést mi akartuk jobban megnyerni.”

Tegyük hozzá, a Vasast zömmel élvonalat, sőt, több esetben is válogatottat megjárt játékosok alkotják, nemcsak most, hanem jó ideje, mégis inkább a másodvonalban számít már törzstagnak, és amikor sikerült visszajutnia az NB I-be, röpke egy évet ott töltve tavaly simán kiesett. Nem csupán a Tatabánya elleni kudarc teszi nyilvánvalóvá az okot, sok hasonló meccs megtette már: a sportolót nem a fizetése teszi igazán profivá, hanem az alázat a szakmája iránt. Az, amit Gera Zoltán is hiányol.