Csodálatos gyógyulás: ha jót adsz, jót kapsz vissza…

– Ma rakott cukkinit sütöttem, sok tejföllel – mondja a cserkeszőlői Kocsis János. A nyugdíjas cipész nap mint nap főz, otthon van a konyhában. Azt mondja, az ebéd elkészítése az ő feladata, a felesége intézi a „férfias” munkákat: kertészkedik, cipekedik.

[caption id="" align="aligncenter" width="600"] Kocsis János boldog a hivatásával, és úgy véli, még egy esélyt kapott az életre Fotó: Mészáros János
[/caption]

– A szerepcserének megvan az oka. Két és fél éve húgyhólyag- és prosztatarákkal műtöttek. Az operáció után viccesen azt javasolta az orvos, éljek úgy, mint néhány link ember: kerüljem a sarat, meg a munkát. No de mi dolog ez? Az asszony nem cseléd, hanem feleség, nem csinálhat mindent ő a ház körül! Úgy döntöttem hát, legalább a házimunkát átveszem tőle – meséli. És még sok minden mást is megoszt velünk…

Jani bácsinak nem volt könnyű élete: 1952-ben a rettegett gyermekbénulás következtében fél lábára lesántult. Később otthagyta az apja őket, édesanyja pedig oly’ szegénységben élt, hogy mind a négy gyermeket elvették tőle, a kicsik – így Janika is – állami gondozásba kerültek.

– Kisújszálláson, később Tiszakürtön nevelkedtem. Megtapasztaltam, milyen család nélkül felnőni. 1963-ban Martfűre kerültem, ott, a Tisza Cipőgyárban kezdtem el dolgozni. Minden évben elküldtek egy orvosi bizottság elé, hogy megállapítsák, tudok-e ilyen lábbal cipőket gyártani. Úgy könyörögtem, engedjenek vissza a gyárba, mi lenne velem, ha még dolgozni se tudnék?! Harminc év után aztán leszázalékoltak. Ekkor váltottam ki az ipart és lettem suszter – idézi fel ifjúkorát Jani bácsi.

– Aztán jött a másik rettegett betegség, a rák, méghozzá a legagresszívebb fajtából. Szegeden műtöttek meg. Már a legrosszabbra is felkészültem, amikor elém állt a professzor és azt mondta, olyan gyorsan gyógyulok, hogy se kemoterápiára, se gyógyszerre nincsen szükségem. Még ő se értette, hogyan lehet ez, hiszen már hatvanhat éves voltam, ráadásul cukorbeteg is. Az egész klinika csodájára járt ennek.

Jani bácsi azóta is remekül van, elég évente orvosi ellenőrzésekre járnia. A férfi persze sokat gondolkodott a miérteken.
Hatvanöt évig azon, hogy vajon miért alakult olyan szerencsétlenül a gyermekkora, ahogy alakult. Most pedig azon, mi az oka annak, hogy kapott még egy esélyt az életre.

– Nyilván mindennek megvan a magyarázata. Tudják, életem legszerencsésebb napja volt, amikor megismertem a feleségemet. Soha nem voltunk gazdagok, de valahogy mindig volt minden, ami kellett. Két gyereket neveltünk föl, a mai napig a család a mindenünk.

Ha tehettem, egész életemben másnak segítettem, a közösséget szolgáltam. Évek óta dolgozok polgárőrként, ha szólnak, mindenkinek nyújtom a segítő jobbot. Mondta is a párom, hogy „Jani, te olyan bolond vagy, mindig ott vagy, ahol ingyen kell dolgozni, cserébe meg mit kapsz? Legtöbbször semmit!” Azt hiszem, most mégis megkaptam a lehető legnagyobb ajándékot: remélhetően még jó néhány boldog esztendőt a családommal, unokáimmal. Csodálatos gyógyulásomnak ennyi lehet a titka: ha másokat segítesz, előbb-utóbb duplán visszakapod azt a jót, amit te adtál…