A tószegi Sipos Zoltán szinte bejárta a világot

Sokszor ugyancsak extrém körülmények között kellett dolgoznia.

– 2014-ben utaztam először Afrikába, az Afrika Race-re. A verseny Monacótól Dakarig tart – meséli Zoltán, aki azóta már kétszer járt a fekete kontinensen.

– Maga a rali igazából Marokkóban kezdődik el, majd Mauritánián át Szenegálig tart. A verseny Dakar mellett ér véget, a rózsaszín tónál. A táj, amelyen közben átutaztunk, változatos és gyönyörű. Marokkó északi része különösen szép, tátott szájjal nézi az ember.

– Aztán kősivatag következik, majd beérsz egy oázisba, ami szintén nagyon különleges. Később a kövekből egyre kisebbek lesznek, olyannyira, hogy végül már homoksivatagban utazol – írja le az ezerarcú afrikai tájat a harminckét éves fiatalember.

Van mit feledtetni a táj szépségeinek, hiszen, mint mondja, a körülmények nem túl barátságosak, a versenyen dolgozni nem jelent luxusutazást.

– Fapados. A táborokban a földön ettünk, szőnyegen. Afrikában éjjel nagyon hideg van, nappal viszont iszonyatosan meleg, így a hálózsákodba először azt sem tudod, hogyan búj bele minél jobban, később, amikor kel fel a nap, már, ha rajta fekszel is meleged van.

– A januári hidegből a júliusi melegbe lehet csöppenni egy pillanat alatt – mondja. A nagy hőingadozás mellett egyéb természeti jelenségek, például gyakori homokviharok is nehezítik a munkát.

– Napi összefoglalókat kellett összeraknom Szalay Balázzsal, melyeket időre kellett hazaküldeni. A homokviharok miatt ecsettel kell leporolgatni a laptopokat és kendőt kötni a száj elé, merthogy a homok az folyamatosan érkezik.

– Éppen ezért itt az a nehéz, hogy jó munkát kell csinálni úgy, hogy alkalmazkodsz a körülményekhez, és gyors vagy. Nagyon gyors. Ez a kihívás ebben az egészben. Itt lehet, hogy az adott nap a körülmények miatt csak fél órád van megcsinálni azt, amire máskor vagy máshol órák állnának a rendelkezésedre.

– Itt nem egy klimatizált irodában ül az ember, hanem egy sörpadon vág filmet, a sivatag közepén. Tűz a nap, egy ideig lehet, hogy nem látod a monitort, csak amikor besötétedik – sorolja az akadályokat, amelyeket azért rendre sikerült leküzdenie.

Az Afrikában tapasztalt szegénység nagyon megérintette Zoltánt.

– Mauritánia a világ egyik legszegényebb országa. Döbbenetes azzal szembesülni, hogy látsz olyan sátorfalvat, ahol valószínűleg nem az a legnagyobb gondjuk, hogy van-e internet a telefonjukon, mert azt sem tudják mi az.

„Olyanfajta szegénység tombol, amit egy normálisan gondolkodó ember nehezen felejt el”

– Nagyon sokan élnek kicsi közösségekben, kecskét tartanak, és körülbelül ennyi az életük.

– Egyszerű életet élő emberek, minden nap kihívás számukra, ennek ellenére elégedettek, és boldogan tudnak mosolyogni. Mióta ezt láttam, valamennyire átértékelődött bennem is, hogy mi az igazán fontos az életben – teszi hozzá elgondolkodva.

– Nyitottságot tapasztaltam Ázsiában, és én is nyitottabbá váltam… – kezd bele egy másik történetbe. – A Silk Way Rally a legnagyobb távolságú verseny jelenleg, közel tízezer kilométeres távolságot tettünk meg a versenyzőkkel – mesél már ázsiai élményeiről.

– Moszkvából indultunk, Oroszországon és Kazahsztánon át Kínáig tartott az út, Hszianban futottunk be. Több mint két hét alatt tettük meg a távot.

– Az eleje volt igazán nehéz, mert naponta 7–800 kilométert kellett utazni, amikor már alaposan elfáradtunk az autóvezetésben, na akkor kellett nekiállni dolgozni – sorolja a nehézségeket.

Zoltán azt mondja, Kazahsztán volt a legnehezebb terep, az ország útjain még terepjáróval sem volt könnyű közlekedni, Kína viszont kellemes meglepetés volt számára.

– Kínában volt igazán jellemző, hogy a helyiek nagyon kedvesek és nyitottak. Főleg a vidéken élőknek volt érdekes az európai arc. Közös fotókat is készítettek velünk.

– Engem a nagy falon kapott el egy néni. Örült nekem, a férje meg lefotózott minket. „Egyenkabátban” voltam, nyilván azt hitték, valamilyen híresség lehetek – teszi hozzá mosolyogva.

A verseny résztvevői többek között franciák, oroszok, kínaiak voltak. A fiatalember azt meséli, alapvetően csak pozitív tapasztalatokat szerzett az úton.

– Úgy képzeld el egy napunkat, hogy nagyon keveset alszunk, például mert a sátorba beesik az eső, elindulsz, sokat utazol, majd beülsz olyan emberek közé, akik mind különböző helyről jöttek.

„Perui, francia, kínai vagy éppen orosz újságírók dolgoznak egy helyen”

– Nagyon nagy nyitottság kell, mert ha nem vagy az, elég furcsán tudod magad érezni. Talán erre tanított meg ez a sok utazás, úgy érzem, elfogadóbbá, türelmesebbé váltam.

Szabadidejében szívesen motorozik és zenél

Zoltán egy országos sporttelevíziónak dolgozott, így került kapcsolatba a motorsporttal.

– A gazdasági válság előtt nagyon nagy motoros élet volt itthon, szinte minden nagyobb gyártó cég márkakupákat rendezett. Összefoglalókat csináltunk, operatőr és vágó is voltam.

– A hobbim lett a munkám, hiszen már magam is régóta motorozom – tette hozzá a fiatalember, aki amellett, hogy gyakran pattan kétkerekűre, szívesen csap a húrok közé is.

A „Stifler mamája” nevű, négytagú zenekar basszusgitárosa, a jellemzően punkrockot játszó együttest tavaly alapították.

– Mivel nyáron utaztam és sok volt a munka, nem voltak fellépéseink, ősszel azonban igyekszünk minél több koncertet adni – tette hozzá búcsúzóul.

Molnár- Révész Erika