Történelmet írt és színművet ért A király beszéde

Ha úgy vesszük, az élet minden másodpercében történelmi időket élünk. Vannak azonban „annál is történelmibb” idők, melyek mélységük, vagy magasságuk okán maradandóbbak a többinél.

A király beszéde a két nagy háború közötti brit birodalmi változások korában zajlik. Az írek és az indiaiak már ekkor elszakadni kívánnának a koronától. Nyílnak az elmék, erősödnek az identitások, egyre erőszakosabbá, embertelenebbé válnak a szociális és társadalmi változásokért tüntető, zavaros politikai eszmékért rajongó, egyes nációkat kiirtani vágyó tömegek. Európa szerte hódítanak a kommunista és a fasiszta mozgalmak, a bölcs értelmet legtöbbször a heves lelkületű érzelem nyomja el.

V. György uralkodó félti a köztársaságosodástól a királyság intézményét, melyre trónvárományos fiúutódját, David-et véli legnagyobb veszélynek. Aki szoknyavadász, s leginkább a férjes asszonyok kegyeit keresi. Nem utolsó sorban csodálattal van egy népámító és népirtó hordószónokért és annak félelmetes fantazmagóriájáért. A király, aki – talán jó előre érzékelve a veszélyt – korábban lemondott német címeiről is, és a jogos örökös helyett kisebbik fiát látná maga után legszívesebben a trónon. Bertie azonban a gyermekkorától folyamatosan elszenvedett lelki sérülései miatt beszédhibás. Ne szépítsük: dadog. Tudna-e így szólni a népéhez? Miként tartaná egyben a birodalmat? Akad-e, aki segítene bajain?

Ily felütésekkel indul a darab, amely két, társadalmilag és személyiségjegyeiben merőben különböző férfiember sorsszerű összekapcsolódásáról, fogadásból kikényszerített együttműködésükről, és az első kitárulkozásuktól az élethosszig tartó barátságukig vezető majdhogynem kivitelezhetetlen küldetésükről szól. Közös útjuk mindkettőjük számára sikeres pszichológiai kísérlet, melynek eredményeként napvilágra ráncigálják másikuk mélyen rejtező defektjeit. Az úri Bertie-nek szüksége van a migráns Logue-ra, Logue-nak Bertie-re, kettejük győzedelmes munkakapcsolatából pedig nem csupán ők, hanem a palotalakók, az egész brit uralkodói dinasztia, egy birodalom, hovatovább a nagyvilág húz hasznot. A történelem és David Seidler legalábbis ezt az igazságot írta meg.

Aki az elmúlt években csalódottságának adott hangot a Szigligeti műsor- és műfajválasztásán, aki – egyébiránt érdemtelenül – fanyalgott a szolnoki teátrum előadásainak színvonalán, aki kételkedett a társulat tagjainak prózai-, drámaelőadói képességeiben, azok minden eddigi nemtelen felvetésre határozott és intellektuális választ kaphatnak A király beszédéből. Melynek összegzése számtalan áthallástól is aktualizált. Hiszen a mindenki számára bosszantó és kellemetlen hebegések és mekegések után a felettébb mulatságos obszcenitásoktól egyáltalán nem mentes terápia után összeállt a kép és főleg a hang. Érthetővé vált az üzenet, amely a háborútól veszélyeztetett világ népeinek és békeszerető közösségeinek összefogásáról, a politikusi kicsinyességek levetkezéséről, az ármánykodások, aljasságok, gyűlöletek elvetéséről szól.

Ismert a „cherchez la femme” fáma, de ez esetben a mondás csak a franciákra igaz, az angoloknál kéretlenül is mindig ott vannak a nők, ahol szükség van rájuk. Sárvári Diána (Erzsébet) és Gombos Judit (Myrtle), de még Besenyi Anna (Mrs. Wallis Simpson) férfiaknak támaszt adó hölgyei pompás kiegészítői a remek darabnak, míg Vándor Attila (David), Barabás Botond (Canterbury érsek), Horváth György (Churchill), Horváth Gábor (Stanley Baldwin) és Karczag Ferenc (V. György király) a gyenge erkölcsű erősebb nem szerepeiben vitézkednek jelesül.

A fiatal vendégrendező, Dicső Dániel – Vörös Róbert dramaturggal összefogva – úgy állította színpadra a darabot, hogy aki látta a többszörösen Oscar-díjas filmet, az sem talál benne túl sok emlékeztető kópiát.

A Szigligeti szezonális szokása lett a minimalizált díszletezés, amely sem a Liliomfiban, sem A király beszédében nem vesz el az előadások értékéből, viszont koncentráltabbá teszik a történetek esszenciáját.