Nincsen megbocsátás a gyűlöleteket, sérelmeket hordozó Őszi szonátában

Egy másik filmes halhatatlan, Woody Allen vallott ekképp svéd kollégájáról: „Ingmar Bergman a legnagyobb, és erről nem nyitunk vitát!” Ízlése válogatja, de az amerikai rendező kijelentése nem áll messze a valóságtól. Ingmar Bergman pályája az egyetemes színház-, de főleg filmtörténelem egy hangsúlyos fejezete. Színpadi és filmes munkáinak forgatókönyveit többségében maga jegyezte, így aztán mondhatni, írónak sem volt utolsó. 
Mozgóképen hamarabb feltűnt (1978) az Őszi szonáta, mint színpadokon. A mű tartalmi elemeit vélhetően Bergman saját keszekusza, a kívülállónak már-már kibogozhatatlan családi kötelékei is szolgáltatták, ami miatt vált igazán hitelessé a darab vásznon és deszkán egyaránt. 

A történet egy nem szokványos anya-lánya kapcsolatot terít ki. A világhírű zongoraművésznőben ideig-óráig buzog a családalapítási vágy, ám az otthoni fészek melege két rideg szülés után gyorsan kihűl, mert az anyát jobban élteti a siker, a fény, a ragyogás. Az önző anya saját gyermekei helyett a karrierjét dédelgeti, nevelgeti, és bár felszínesen, hamisan bájologva érdeklődést mutat csemetéi iránt, nem érti és nem érzi őket, mert legbelül csak magát és pályáját szereti. Közülük az egyik lelki, a másik testi traumában szenved, egyrészt anyjuk hiányától, másrészt az általuk neki szánt buzgó megfeleléstől. A szörnyetegnek tűnő anya mit sem tud lányai válságos állapotáról. 

Mint kiderül: szüleitől ő is csak életet kapott, valódi szeretet sohasem.

A már másodszorra férjezett lány az idősödő lelkész férjével közösen meghívják az anyát az otthonukba. Ahol a másik, beteg lányt is ápolják. Több mint ötévnyi viszont nem látás van mögöttük, illetve több évtizednyi eltitkolt sérelem, szenvedés, gyűlölet. „Borban az igazság” – vallja a magyar, de esetünkben a skandináv nép is, hiszen egy üvegnyi vingard elfogyasztása után anya és lánya lelke kitárulkozik, a heves és kínzóan őszinte rohamaikból pedig megtudhatjuk múltjukat, és talán megérthetjük egyéni tragédiáikat, a család drámáit. A józanodás kijózanító, a másnapi reakciók egyértelművé teszik, hogy közös múltjuk csupán súlyosan beteg, de jövőjük életre szólóan halott. 

A szín-mű-helyes Őszi szonáta a hazai színművészet csúcsra járatása. A szándékosan – a mondani- és érteni valóra fókuszáló – minimalista díszleteket felvonultató és a darabot rendező Pataki András nagyon szerencsésen, kevés változtatással a Bergman-­filmet vette alapul direkciójában. A Charlotte-ot játszó, meghívott vendégművész Györgyi Anna rendkívül érzékenyen, érzéki rezdülésekkel, pontos és fontos mimikákkal, valódi könnyekkel mutatja be az önsajnálkozó anyát, aki részben önhibáján kívül, részben a karrierje miatt vállaltan lelki távolságtartó a lányaival szemben. 

A művésznő a dráma végére láthatóan kimerült, ami jelzi kimagasló képességeit, szakmai elhivatottságát a színművészet és az előadás iránt. Pertics Villő Evája olykor dermesztően fagyos, másszor rémisztően tüzes, remekül váltogatja a hideg, illetve forró vizes fürdőt, amely alá alakításával a nézőt is behúzza. E fiatal színészhölgy leszerződtetése a Szigligeti óriási nyereménye. Sárvári Diána kerekesszékes Helenája és Dósa Mátyás szerelemre vágyakozó Viktora precíz és kitűnően formált mellékalakjai az elgondolkodtató darabnak. Az Őszi szonáta vitathatatlanul kiváló tavaszi csemege!