Bakaruhában: mesterszabászat a szolnoki Szín-Mű-Helyben

Kezdhetném akár azzal a magamra is nézve igaztalan kijelentéssel mostani színdarabbírálatomat, hogy az újságírók hazudnak. Folytathatnám a sort azzal a szintén nem általánosítható megjegyzéssel, hogy a férfi firkászok ráadásul galád szoknyavadászok is, kik a könnyűnek vélt kalandok után még lengébben intenek búcsút, vagy még azt sem, az egyéjszakás csábításuk alanyának. Vagy inkább tárgyának. Mert az még megvetőbb...

A kolozsvári-pesti vegyeslaki újságíró és nőcsábász, egyébiránt kitűnő novellista, Hunyady így, ipszilonnal, már a negyvenes éveiben járt, amikor bátran felvállalta, s papírra vetette egyik ifjúkori bűnét:

„...hozzátartozik a dologhoz, hogy az olvasó tudja, milyen felelőtlen kis foxterrier voltam...”.

No, szóval, a szintén ipszilonos Bródy Sándor törvénytelen fia huszonévesen, még nem is „csupán” pót, vagy tartalékos, hanem egyenesen póttartalékos katonai szolgálatát töltötte az első világháború elején:

„...Mindezt nem hencegésből mondom el. Minél vénebb leszek, annál jobban szégyellem, hogy elszélhámoskodtam a magam szenvedésadóját akkor, amikor mindenki szenvedett...”.

A kis Hunyady Sándorka tehát csapta a szelet rendesen a szoknyák alá, hol polgári öltözetben, hol bakaruhában mutatkozott. Mely-mely leánykának vagy asszonyságnak milyen viselet volt kedvére. Ám, mint tartja a mondás, csikót nyakán, hazugot szaván, így a mi Sándorkánkat is rajta kapták a csalárdságon. Épp akkor, amikorra szíve és szava őszintébe váltott volna, hazug emberestől, sánta

kutyástól, utolérte őt is a végzete. Hoppon maradt happy end helyett...

Hunyady e, tán ötperces novelláját (is) érdemesnek tartom olvasásra. Akár e-olvasásra is, végtére mindegy, csak legyen újra a magyar szavaknak, szellemi épülésre kívánkozó mondatoknak, a teljes művek mondanivalóinak újra becsülete. A keménykötésű kötet e novellájából, annak lírai hangvétele miatt is talán, a hódításoknak szóló büszkeség, a szerelmet átejtő öniróniája és a múltba révedő öregedő író nosztalgiája olvasható ki. Őszintének tűnik a gyónás, a remekmű miatt sajnáljuk a megcsalatottat, de közben együtt is érzünk a színeváltó szédítővel.

A könyv és az abból 1957-ben, azonos címmel, Bara Margit és Darvas Iván főszereplésével forgatott fekete-fehér filmlegenda egyaránt a magyar kultúrtörténeti szakműhely magasan elérhető polcára került. És épp azért, mert e művet régóta konzervatív miliőben helyezték el, izgatottá és érdeklődővé tett, hogy mihez kezd vele egy szabadúszó, szabadon gondolkodó, nagyvilágot látott fiatal rendező.

Valcz Péter annak a Vallai Péternek a nagyfia, aki több mint tíz éven át volt vezető színésze a Szigligetinek, anno. Nem is vendégként fogadta hát a társulat, mint inkább régen látott barátnak, távolba szakadt családtagnak. Valcz jött, látott és meggyőzte a Bakaruhában közönségét, miszerint amint mondta:

„Bízom benne, hogy az előadás egyszerre lesz mély és szórakoztató”, aszerint az előadás egyszerre volt mély és szórakoztató.

És némileg interaktív is, de nem kínos beleegyezéssel bevonva – Deme Gábor segédrendezővel együtt – a sebtében kiválasztott publikumegyedeket. Valcz koncentráltatta darabja nézőit a mű tartalmára, a parádés színjátékra, a szereplők alig észrevehető fintorára is. Tette ezt képesített asztalosként a szegényes, de jól jelzett díszletterveivel, illetve rendezőként a játszóházi eszköztelenséggel. A legkisebb Rubik zenekísérete jól illeszkedik a feszültséget emelő és leejtő jelenetekhez.

A főszereplőpáros, a Hunyady „ipszilonos” Sándorkát megformáló Dósa Mátyás, valamint a Jakab Vilmát alakító Pertics Villő a színészi pályafutásukat egyaránt egy, ma már tízezer epizód fölött járó hazai szappanopera szereplőiként kezdték, noha közös dolguk sosem volt a sorozat alatt. Itt viszont – hála a jól megválasztott szereposztásnak – akad közös dolguk. Sándorka, akárcsak az írott műben, a Valcz-produkcióban is elmeséli és el is játssza szerelmi bánatosra végződő történetüket.

Dósa és Petrics is magabiztosan, a kívülülők nézőpontjából végig játszi könnyedséggel viszik vállukon az egyébként nehéz darabot. Fizikálisan sem könnyű „lemozogni” az egylélegzetű színművet, Villőnek a székely nyelvjárásban való jártassága is megsüvegelendő. De rajtuk kívül sincsen gyenge pontja az előadásnak; Radó Denise, Karczag Ferenc, Fejes Katica és Posgai Márton egyáltalán nem passzív karakterei erősen masszív keretet adnak a minden tekintetben emlékezetessé (át)formált remekműnek.