Thornton Wilder darabot mutatott be a Szolnoki Szigligeti Színház

A populárisabb darabokat követően ezúttal kisvilági-kispolgárira ülhetünk be a Szigligeti előadásában kétrészes színműként demonstrált Thornton Wilder: „A mi kis városunk” drámáját megtekintve. Műfaja cseppet sem könnyű, mégis, ha a néző szórakoztató elmélkedésre veszi a fáradságot, s jegyét, bérletét, akkor jó helyen jár az Aba-Novák Agóra színháztermében. A mű kispolgári irányultságú ugyan, de rangosabb, még az arisztokratikusnál, sőt, talán a mennyeinél is magasabb rendű szellemi cselekvéssel bír, mondanivalóval szolgál.

Wilder számára a „Szent Lajos király hídja” (1928) után a „A mi kis városunk” (1938) meghozta a második Pulitzer-díjat. Az író, akárcsak az összes művében, filozófiai eszmecserét folytat magával, a szereplőivel, olvasóival, a nézőkkel, s tulajdonképpen az univerzummal. Mindenkivel megeshető emberi történeteket megjelölve kutatja az élet értelmét.

A létezés megszületése, tartalma és befejezése tárgykörében nem Istennél kopogtat útmutatásért, de nem is a hitetlen sorsszerűséget keresi fel az élet magyarázatáért. A volt, van, lesz szentháromság kérdéskörének miértjeire keres válaszokat, s miután kifürkészhetetlenek a mindenható gondolatai, így a felvetései után a sorokat minduntalan lepontozza…

Wildert a darab megírására Gertrude Stein amerikai írónő The Making of Americans (1925) című családregénye inspirálta. A történet New Hampshire államban, a képzeletbeli Grover’s Corners városkában játszódik. A helység alig háromezer élő lelket számlál, temetője, ki tudja, tán ugyanennyi holtat. Tényleg kicsiny hát, de kisszerűségét inkább az ingerszegénysége szolgáltatja.

„Átlagos bölcső, átlagos élet, átlagos koporsó…” – magyarázza a darabbéli Rendező a kisvárosi unalmat. Két átlagos család mindennapos szürke élete a történet, ám a sztori lényege mégsem eseménytelen. Az élet átélése az író mondanivalója. Hogy a lét minden percét értsük fontosnak. A pillanat is lehet élmény. Wilder arra világít rá, hogy éljünk tudatosan, rendre önvizsgálatot tartva alakíthatjuk akár mi magunk is a sorsunkat. Egy parányi közösségben, de akár magányban is tehetünk arról, hogy mivé legyünk, merre haladjunk.

„A mi kis városunk” szürke történéseit az író, a rendező, a darabbéli Rendező, de még a statisztaként magukat alakító nézők sem tekinthetik langyosnak. A darab úgy Isten igazából mozgalmas, hiszen végig mocorogtatja az agyat. A környezet ugyan díszletszegény, tárgyaktól mentesen eszköztelen, a párbeszédeket pantomimszerű, stilizált mozdulatok kísérik csupán, emiatt a kifejezésmód igen eredeti.

A Benedek Marcell fordította darabot Pataki András rendezte. A darabbéli Rendezőt, a közönséggel kommunikáló moderátort, a Szín-Mű-Helyben máig nagy sikerrel futó „Tizenkét dühös ember” kulcsfigurájában is remeklő Széles Tamás alakítja, aki a Karinthy Színházban 2017-től játszott az „ő” kis váro­sukban, Gibbs doktor jelmezeiben is erős karakter volt. Itt is az.

Csakúgy, mint a Szigligeti előadásának összes élő és holt szereplője. Attól jellegzetesek, mert jellegtelen alakokat ábrázolnak megrendítően emberien. Mert ilyenek vagyunk mindannyian: gyerekek, felnőttek, idősek; szerelmesek és kiábrándultak, gyengék és erősek, szegények és gazdagok, betegek és egészségesek, halandók és halhatatlanok. Egyebek és egyebek. Élők és holtak.

Amennyire körülményesnek és vontatottnak tűnik a darab kezdete, amennyire történésgyanús a közepe, annyira drámai és katartikus a befejezése. Wilderi kinyilatkoztatás: az ember nem tudja és fogja a szépet, a jót, az örömöt, a boldogságot, a szerelmet, a tudást, s magát, az Életet érteni és értékelni, ha nem éli át a rosszat, a fájdalmasat, a bánatot, a boldogtalanságot, a magányt, s magát a Halált…