A Tisza felső szakaszának érintetlen tájait barangolták be

Végh Miklós lelkipásztor és dr. Szabó Károly gondnok vezetésével, továbbá dr. Denke Gergely gyülekezeti tag kalauzolásával a Felső-Tisza-vidék nevezetességeit, református templomait látogatták meg.

E ma is szemet gyönyörködtetően zöld tájat kiterjedt erdők és helyenként még ma is óvatosságra intő mocsarak védték egykor, így múltunk számos, másutt már elveszett szép emléke maradt itt ránk.

Tákos, Csaroda, Márokpapi, Nagyar középkori hangulatot árasztó templomai, Szatmárcseke titokzatos csónak alakú fejfái, vagy Túristvándi napjainkban is működőképes vízimalma egyaránt élménnyé teszi a barangolást ezen a jórészt érintetlen, de gondozott vidéken.

Tákos XVIII. századi, de jóval korábbi formát őrző, vert falú, vagyis tölgyfa vázra, vesszőfonatra tapasztott agyagból emelt zsindelytetős istenháza meghittségével, a református hagyományt őrző festett kazettás mennyezetével fogja meg a látogatót. Csaroda szép állapotban megmaradt román stílusú nemzetségi templomunk, melynek falfestményei, falának tégladíszei a román kor hazai fénykoráig röpítik az időben az erre járókat.

Itt még a helység egykori urai is testi valójukban fogadják a betérőket, mivel évszázadok óta pihennek háborítatlanul a szentély padlója alatt. Márokpapi korai gótikus, XIII. századi temploma kő ajtókereteivel és egykori szentségtartó fülkéjével, szépen faragott barokk szószékével és restaurált freskóival marad meg az emlékezetben.

A legtöbb errefelé látható istenháza közös vonása a tájra jellemző fából ácsolt, többnyire külön álló harangtorony is, ami régen egyszerűsége miatt másutt is gyakori lehetett, de a hódoltság utáni barokk újjáépítés már szakított ezzel a megoldással. A megmaradt román kori és a gótikus épületekkel itt ez a forma is túlélte az évszázadokat.

Az utolsóként meglátogatott Nagyar pedig évszázados rejtőzés után feltárt, a szegények bibliájának nevezett falfestményeiről is híres. Ezek a képek azok számára készültek, akik írástudatlanok lévén csak így tudták követni a Szentírást.

A templomtúra egyik közbenső állomása a szatmár­csekei temető volt, ahol Kölcsey sírjánál a Himnusz eléneklésével tisztelegtek a szolnokiak. A református liturgiában különös fontosságú közös éneklés egyébként is végigkísérte az utat. Részben e régi templomok kiváló akusztikájának kipróbálására, de nem utolsósorban a csoportot fogadó helyi egyháztagok köszöntésére mindegyik templomban felcsendült egy közös református ének.

A szatmárcsekei temető egyébként egyike legkülönösebb sírkertjeinknek.

Sajátos, csónak alakú fejfáiról máig vitáznak, főleg, hogy azok több ezer éves halálszimbólumok, és hazánkban csak itt fordulnak elő tömegesen.

Bőséges irodalmában van, aki a régmúltban keresi eredetüket más csak újkori hagyományt sejt bennük. Ettől függetlenül felemelő látvány közöttük barangolva olvasni, hogy lakóik hány évi boldog házasság után távoztak a földi világból.

Az út világi kitérője, a túristvándi vízimalom volt, melyről már több mint nyolcszáz éve megemlékezett egy krónika. A becses emlék felújításainak és gondozásának hála, ma is üzemképes.

Szakképzett molnár várja benne a látogatókat, aki a szolnokiak kedvéért beindította a Túr vizét paskoló lapátokat, és munka közben mutatta be az ódon szerkezetet. Közben érdekes történetek hangzottak el arról, hogy minden év augusztus 20-án ma is őrölnek benne, mert innen való az ünnepi kenyér lisztje.

A másik história azé a ma is álló fáé, ami alatt Petőfi a Tisza című nevezetes versét írta. Az emlék olyan ember nem járta helyen található, hogy néhány évtizede a kíváncsiskodóknak helyette egy másik faóriást neveztek ki Petőfi fájának. Úgy tűnik, odafent nehezményezték a turpisságot, mert egy évre rá villám végzett vele, majd utódjával is. Azóta nem erőltették a dolgot.

Emlékezetes vidék volt a túra útja, szép látnivalókkal, ugyanakkor némi árnyékkal is. Sajnos – ahogy az országban másutt is –, errefelé is fogy a nép, halkul a templomokban az ének. A gondviselésen múlik, hogy emberöltők múlva is legyen, aki megőrzi ezt a sok szépséget az utódoknak.