2024.11.12. 19:00
Eszti néni kilencvenéves lett, de húszat letagadhatna – videóval
Kocsis Flóriánné Bagdi Esztert pénteken köszöntötte a vármegyeszékhely nevében Bagdi Gabriella, a városháza Humán Közszolgáltatások Igazgatósága egészség- és családügyi osztályának munkatársa. Aki egyébként kérte, hovatovább kilobbizta magának a születésnapos felköszöntését, lévén az ünnepelt a közeli rokona. Eszti néni kilencven éves lett.
A virágátadás, tortagyertya-elfújás és puszilgatás után mi is leültünk Eszti nénivel beszélgetni, emlékeztetni őt az eltelt kilenc évtizedben vele történt fontosabb eseményekre. Ugyanis Eszti néni kilencvenéves lett.
Fotó: Nagy Balázs
A születésnapos október 29-én töltötte be a kilencvenediket, ám pontos korát senki meg nem mondaná róla. Meghazudtolja azt, talán épp azért, mert mindig őszintén élte az életét. Legfeljebb hetvennek, ha kinéz. A szapora léptű, fürge észjárású „középkorú hölgy” a legközismertebb internetes közösségi oldalon is igen aktív társadalmi életet él. Nem szégyelltük feltenni hát a közhelyes kérdést: hogyan tartja karban ennyire jól magát?
Eszti néni kilencvenéves lett. Ezt senki nem mondaná meg róla!
– A nyugdíjaztatásom után nagyon sokat utaztam az országot. A barátommal, a kis Polski Fiatommal sok térségben jártam, több alkalommal gyógyvizes helyeken, ahol a szállásárakban az időstornák is benne voltak. Az ott alkalmazott gyakorlatokat elvégeztem, és meg is tanultam, így tulajdonképpen ezeknek veszem hasznát manapság is a mindennapos reggeli tornáimon. A rendszeres mozgás a testnek és a szellemnek is jót tesz, nem beszélve a lélekről, aminek pedig még inkább – osztotta meg fiatalságának titkát Eszti (néni). Majd visszatértünk vele a kezdetekre is.
– A Békés vármegyei Geszten születtem, a nevezetes és gyönyörűséges Tisza-kastély árnyékában. Az otthonunk egy nádfedeles kiskunyhó volt. Kicsi, rettenetesen szegényes, de a miénk volt. Testvérek nélkül nőttem fel, amit én sajnáltam, mert nem volt „családon belüli” játszópajtásom. A két kisbabáját elvesztő édesanyámmal jóformán kettecskén éldegéltünk hatalmas szegénységben, miután katona édesapám sokszor odavolt. Ő Horthy honvédként hazafiasan védte a hazát, míg a háború után épp ezért vegzálták.
– Tizennégy éves koromig éltem Geszten, mely települést ma is imádok. Geszt nekem a világ. Azért, mert a szülőhelyem, és azért is, mert a környezetével együtt egy csodálatos ékszerdoboz. A felújított Tisza-kastélyt és parkját idén, a Nemzeti Összetartozás Napján adták át ünnepélyesen. Az épületről és a Tisza család történetéről már számos könyv született. A korábban napvilágot látott köteteim után nemrégen én is írtam egy újabb olvasmányt, amely kifejezetten Gesztről, a településről, és annak természeti, környezeti szépségeiről szól.
Bagdi Eszter Szegeden ismerte meg későbbi férjét
– A háború után az volt a szokás, vagy inkább valamiféle központi utasítás, hogy az iskolázott fiatalokat továbbtanulásra invitálták. Én Szegedre, az ottani vegyipari technikumba kerültem. Szegény anyám érthetően nagyon féltett. Egyrészt, mert elhagyom az otthonom, alig láthat majd engemet, másrészt pedig abban az időben a déli határ mente veszélyes területnek számított, mert a szovjet politika akkor a jugoszláv államfő Josip Broz Titót az imperializmus „láncos kutyájának” titulálta, s emiatt félő volt arrafelé egy újabb hadiállapot kirobbanása.
Én azonban nagyon menni akartam, s ezt a szándékomat rokonok, ismerősök, barátok támogatták, s mondogatták anyámnak, hogy engedjen el tanulni. Végül fájó szívvel, de elengedett.
– Amikor elvégeztem a technikumot, újra választás elé kerültem. Akkor pedig arról kellett döntenem, hogy a vegyipari végzettségemmel hová menjek dolgozni. Az Ipari Minisztérium kijelölt néhány lehetőséget, s a későbbi férjemmel, akivel Szegeden ismerkedtem meg, közösen Szolnokot választottuk. Itt az ötvenes évek elején építették fel az új kénsavgyárat, a későbbi Tiszamenti Vegyiműveket. A gyártörténetet ugyancsak kötve-fűzve megjelentettem, illetve a témában egy blogot is indítottam – meséli a kilencven esztendős Eszti néni, mi pedig ünnepelők, tátott szájjal hallgatjuk a modern technikai vívmányokban is jártas dédnagymama szavait.
– Szó, ami szó, a vegyiműveknél húsz évet dolgoztam. Egykori szegedi osztálytársamhoz, Kocsis Flóriánhoz 1954-ben mentem feleségül. A fiunk 56-ban született, a lányunk 64-es. Férjem, Flóri a forradalom idején katonaként Tatára volt besorozva, a laktanyát a szovjetek vették körül, ezért nagy palávert ő nem verhetett. Itt Szolnokon azonban mi, gyáriak hangoskodtunk, lázadtunk, felvonultunk, forradalmi munkástanácsot alakítottunk.
Aztán egyetlen munkatársunk elvitte a balhét, akit bebörtönöztek, majd miután szabadult, elhagyta a várost, ahová sohasem jött vissza, még látogatóba sem.
– A vegyiművek után a várospolitika felé fordultam.
- 1973-tól, hét éven keresztül Szolnok nőfelelőse voltam, ez akkoriban országos és rendszerszintű hivatalos álláshely volt,
- majd 1980-ban a szolnoki Cukorgyárhoz kerültem, s itt dolgoztam az 1990-es nyugdíjaztatásomig.
– Közben, amíg élt a férjem, ővele, miután azonban 84-ben elhunyt, nélküle utaztam be a fél-, de talán az egész országot, no meg Törökországot. Volt egy aranyos kis Polskim, ő lett a társam. Egy jó ideje azonban már nem vezetek, magam mondtam le a jogosítványról, mert nem venném jó néven, ha miattam történne valami baleset.
Fotó: Nagy Balázs
– Jól megvagyok itthon, a Kisfaludy úti lakásomban.
A két gyermekemmel, négy unokámmal és két dédunokámmal olykor személyesen, sokszor a világhálón keresztül értekezem.
– A születésnapomat az egyik szolnoki étteremben ünnepeltük, közel harmincan. Ennek apropóján mindenkinek átnyújtottam legújabb könyvemet, aminek címe: „Azok a boldog szép napok”...
