Hidegben is mosolyogva penget az országot járó utcazenész

– Nagyon tetszik ez a tér, tökéletes a zenéléshez. Bár úgy látom, ez a nap közönség szempontjából elég gyenge – mosolyog a metsző hideg ellenére.

Bár gyér bevételét kérdezősködésemmel még én is rontom, Cseszárik László a kedvemért egy időre felfüggeszti a muzsikálást.

– Van egy kéthetes „turné”, melynek során elindulok Budapestről az ország különböző pontjaira. Hogy ne unjam meg a helyet, és a hely se unjon meg engem, ebben a két hétben nem megyek ugyanabba a városba. Gyermekkoromban csellózni, nagybőgőzni tanultam, majd basszusgitároztam. Tizenöt-­tizenhat évesen kezdtem el gitározni. Amikor már úgy éreztem, hogy megy, kiálltam a közönség elé is. Ez az életem, már több mint harminc éve – vallja.

Nem csak az utcán hallható különleges muzsikája, egy szekszárdi zenekar, a SeptibanD tagjaival is gyakran koncertezik, emellett tanít vagy éppen filmet forgat, merthogy Cseszárik László színész. 1989-ben végzett a Színművészetin.

– A kőszínházas életem 2005-ig tartott, Kaposvárott tizenöt évet játszottam egyhuzamban. Utána Pécsett, majd a Nemzetiben, ezután független színházakban játszottam. Viszont négy-öt éve, amióta a SeptibanD működik, azóta már inkább csak zenélek és filmforgatást vállalok be, mert azt be tudom zsúfolni egy-két napba.

Több filmben is szerepelt már, legutóbb például egy kanadai pszichothrillerben alakította a „rosszfiút”. Vagyis lenne mit csinálnia az utcazenélésen kívül is. Értetlenkedésemre, miszerint akkor miért ezt a finoman sem kényelmes utat választotta, egyszerű választ ad.

– Mert szeretem. Ezt akarom csinálni. Hiszen így folyamatosan, gyakorlatilag mindennap koncertezem. Másrészt ez nekem misszió is, hiszen ezzel a fajta zenével nem találkozik a közönség a hétköznapokban, csak aki kifejezetten keresi. Ez tulajdonképpen a népzene sajátos feldolgozása – mondja.

Pedig még laikusként nézve sem könnyű az utcazenész élete, hát még a gyakorlatban.

– Természetesen ennek is megvannak a maga korlátai. Vannak olyan hidegek, amikor már nem mozdul meg a kezem, de olyan mínusz két fokig kiállok. Egy nap átlagosan tíz-­tizenötezer forint gyűlik össze – avat be az anyagiakba, és hozzáteszi, bár sokan azt hiszik, nem a rászorultság miatt csinálja.

– Komoly szívfájdalmam, hogy Magyarországon gyakorlatilag nincs „street art”, vagyis utcaművészet. Nem csak a közönség, de még a művészek fejében sincs ez meg. Nem indult el, és teljesedett ki az, ami mondjuk Franciaországban, Angliában vagy Olaszországban. Ezeken a helyeken komplett színházi előadást lehet megnézni a közterületen. Mindenhol nagyon jól működik. Én nagyon vártam a rendszerváltás után, hogy a nagy szabadsággal elindul ez a fajta művészet is.

– Talán a fővárosban jobb az arány, hiszen több muzsikus van, de ott sincs igazán kultúrája. Semmi bajom a kéregetőkkel, nagyon jó, hogy csinál is valamit azért, hogy pénzt kapjon, de az nem művészet. Ám sajnos itthon őket nevezik utcazenésznek. Sajnálkozva kérdezik tőlem is, amikor hallgatnak, hogy egy életerős fiatalember, egy szerintük tehetséges zenész mit keres az utcán. Ugyanis az rögzült itthon a fejekben, hogy aki az utcán van, az az utcára került…

Főként stoppal járja az országot, de ez sem egyszerű

Hogy zenéjét eljuttassa az ország különböző városaiba, vagy vonatra ül vagy pedig stoppol az ötvenegy esztendős zenész. Azt meséli, sokkal nehezebb ma így utazni, mint például huszonöt évvel ezelőtt.

– Sokkal rosszabb ma stoppolni. Bár van olyan, hogy le sem teszem a cuccomat és már megállnak, de olyan is, hogy két órát állok egy helyben. Főleg Budapestről kifelé nehéz, ha egy órán belül felvesznek, az már nagyon jónak számít. Nem gondolom úgy, hogy a bizalom csökkent, inkább a szolidaritás. Sokszor tapasztalom az érdektelenséget és a fásultságot, sőt előfordul, hogy a cinizmust is. Néhány sofőr szemében látom, hogy nekem autóm van, te meg kisapám integess! Az is igaz, hogy a rendszerváltás után felnőtt egy generáció, akik ahogy leérettségiztek, alájuk tudták rakni az autót, ugyanis már nem kellett éveket rá várni. Tehát egy idő után felnőttek lettek azok a fiatalok, akiknek nem volt szükségük a régi, jól bevált stoppolásra – vélekedik Cseszárik László.