Rosszul érinti a kritika, de néha jól jön – Karafiáth Orsolyával beszélgettünk

Az utolsó, dedikálásra várakozó diák is elbúcsúzott Karafiáth Orsolyától az író-olvasó találkozó után. Ketten maradtunk. Kényelmes fotelbe huppanunk bele, jólesőn dőlünk hátra. Kávét kortyolunk és teát szürcsölünk. Üdítő jelenség Orsi a piros kalapjában, hatalmas katicás nyaklánca vonzza a tekintetet.

– Tetszik? Ma bukkantam rá. Azt se tudtam, hogy van ilyenem…, talán Tallinban vettem egy nénitől az utcán…

– Illik a kalaphoz. Csinos vagy!

– Dehogy! Általában ennél sokkal jobban megkomponálom magam! Ha esti rendezvényre jöttem volna, felvettem volna egy parókát, egy fejdíszt, egy pompás ruhát… Szerencsére lehet miből válogatnom…

– Hány ruhásszekrényed van?

– Kevesebb, mint volt. Tavaly elköltöztünk egy kisebb lakásba, így most csak egy picike gardróbszobát, meg egy nagy ruhásszekrényt használok. Na, jó, a galéria alatt is van egy szekrényem. Ennek ellenére a hajak, kalapok, ékszerek, ruhák össze-vissza vannak dobálva otthon. Érzem én, nem normális dolog, hogy ennyire ne izgasson a kupi. Hogy a visszapakolás ilyen iszonyú rémületet okozzon!

– Bevallom, emiatt pszichológusnál is jártam! De… tudod, ha dolgozom, a munkán kívül semmi más nem érdekel! Ha egy hétig készülök egy megnyitóra vagy moderálásra, akkor egy hétig nem érdekel semmi. Magasról teszek rá, hogy el van-e mosogatva vagy sincs. A barátom is ugyanilyen, csak nem vallja be. Néha, amikor megjegyzi, hogy jó lenne már felporszívózni, javaslom, csinálja meg ő.

– És megcsinálja?

– Fenét! Szerintem nem is volt még a kezében porszívó. Jó, hogy van más segítségem a rendrakásban, nélküle bajban lennénk. Néha persze én is erőt veszek magamon és elkezdek visszarámolni, na, ilyenkor találok rá mindig valamire. Így került elő most a katica.

– Ha kinyitod a szekrényt, felkiáltasz, hogy a „francba, nincs egy göncöm se”?

– Ezt már igazán nem mondhatom, annyi a holmim… Viszont rendesen megijedek a tanácstalanságtól, attól, hogy mit vegyek fel. Képes vagyok két, két és fél órát arra szánni, hogy mibe öltözzek, hogyan nézzek ki. Szerencsére sokszor sietnek segítségemre a divattervező barátnőim, meg a kalaposom. Szeretem, ha minden, mindennel klappol, ha „rendben” vagyok. Kedvelem a szép ruhákat…

– Meg a jó ételeket…

– Na igen, az a másik gyengém…

– Meg is főzöd azokat?

– Nem. Inkább a barátom főz, ő nagyon tud! Vagy elmegyünk étterembe. Az utazásaim is egyebek közt a nagy kajálásokról szólnak.

– Bőven lehet részed benne, hisz’ nem keveset vagy úton! Sőt, ha jól tudom, szeretsz nem otthon írni.

– Inkább azt mondom, szeretek elvonulva dolgozni. Most például beteg vagyok amiatt, hogy nem tudtam elutazni Thaiföldre, a kis „szigetemre”. De nem panaszkodom, eljutottam Svájcba, meg Olaszországba, barátokhoz, egy hónapra. Igen… jó kimozdulni! Itthon annyi feladatom van, hogy egyszerűen nem tudok mellette írni. El kell vonulnom három-négy hétre, hogy nyugodtan alkothassak. Persze, itthon is megvannak a kis helyeim, ahová elbújhatok, nem kell külföldre utaznom. Két dolog fontos: legyen nyugalom és elegendő kaja. Naponta legalább háromszor tegyenek elém valami finomat.

– Eszedbe jutott már, hogyan reagálhat egy gyári munkás, ha elmesélnéd neki, hogy Thaiföldre jársz ki dolgozni, mert csak ott tudsz írni?

– Nem mesélem el neki. Másrészt én is kiakadhatnék, hogy XY meg Nizzába utazik és ott mereszti a hátsó felét, közben csinálja a semmit. De nem akadok ki. Én nagyon megdolgozom ezekért a három-négy hetekért. Ráadásul nem a luxusba megyek. Ha valaki elirigyelné a thaiföldi bungalómat, lelke rajta, még meleg víz sincs ott. Azért dolgozom itthon, hogy aztán írhassak valahol máshol. Egyelőre nem tudok csak az írásból megélni…

– Nem foglalkozol tehát mások véleményével?

– Ilyen szinten nem. Másfelől viszont nagyon is. Ma például olvastam egy nem túl finom kritikát magamról, ami rosszul esett. Holnapra túl leszek rajta, de a mai napomat elbaltázta. Persze, hasznos is tud–lenni egy negatív kritika. Korábban például éppen egy megjegyzés miatt sikerült lefogynom – rám fért, mert nyolcvan kilónál is nehezebb voltam akkortájt.

– Történt, hogy elhívtak egy házibuliba, ahol azt találtam ki, elbújok és meglepem a házigazdát érkezéskor. Jött ki a vendéglátó, körbenézett, majd a következőt mondta: „Remélem, a Karafiáth, az a kezelhetetlen tehén nem jön!” Én meg előugrottam, hogy „De, itt vagyok, te álnok kígyó!”. Viszont ez után az eset után radikális fogyókúrába kezdtem.

– Szaftos kommenteket is olvasol magadról?

– Igen, de azokat helyén kezelem. Annak idején, amikor elkezdtem online újságokba írni, behívott a főszerkesztő és azt mondta, szigorúan megtiltja, hogy kommenteket olvasgassak. Nyilván tudott valamit… Sajnos nem hallgattam rá. A névtelen bejegyzések nem izgatnak, de a személyeskedő, rosszindulatú kritikák annál inkább. Az a baj, hogy az írásaimat nem egyszer a személyiségemmel ütköztetik, azzal, hogyan nézek ki, hogyan szerepelek. Na, ezt nem bírom. Vagy a verseimről és a prózámról beszéljenek vagy rólam. Ne mossák össze a kettőt!

– Mindezeket összevetve, hogy érzed magad a bőrödben, a helyeden vagy?

– Alapvetően igen. Lelkesít a sok felkérés, a klassz munkák. Az meg, hogy depresszív ember vagyok, független az elismeréseimtől.

– Hol leszel vajon tíz év múlva?

– Tíz évvel ezelőtt arra gondoltam, hogy szeretnék külföldön élni és valami egészen mást csinálni. Elég hajlékony vagyok, képes vagyok őrült módon lelkesedni dolgokért, ötletekért. Nemrégen például zsűriztem a Budapesti Dokumentumfilm Fesztiválon és megnéztem egy csomó filmet, többek között a kambodzsai szeméttelepen szenvedő gyerekekről, és az őket segítő csoportról. Akkor azt gondoltam, hogy kimegyek segíteni az ott élő borzalmas sorsú embereken.

– Egy hétig azon pörögtem, hogyan tudnám ezt megoldani és lelki szemeim előtt már ott láttam magam nagy segítőként. Aztán elillant az ötlet. Évekkel ezelőtt állatkertben szerettem volna dolgozni állatgondozóként. Meg is pályáztam az állást, de nem vettek fel. Amúgy meg… miért ne lehetne egy újságírónak mást is csinálnia a tollforgatáson kívül?

– Kell az inspiráció, hogy ne ugyanazokat a gondolatokat visszhangozzuk újra és újra. Szóval… ha azt kérded, mit csinálok egy évtized múlva, hát lehet, hogy egy állatkertben dolgozom. Ha nem Pesten, akkor Lipcsében. Vagy Jászberényben. Közben persze írok, azt biztos, nem hagyom abba.

Nagyapjához hasonlóan, ő is hirtelen robban fel

Karafiáth Orsolya határozott, magabiztos. Úgy gondolnánk, semmiféle kérdéssel nem lehet zavarba hozni őt.

– Tényleg nem, de feldühíteni, azt lehet! Váratlanul ragadnak el az indulatok, néha én is magamra csodálkozok, hogy az érzelmeim milyen irányt vettek. Nagyapám volt hirtelen ember, pedig a világ legnyugodtabb férfija is lehetett volna. Néha azonban elkezdett vörösödni a feje és mi, gyerekek tudtuk, hogy mindjárt kitör. „Beszélsz te zöldeket!” – ordította, de egy perc múlva már mosolyogva fordult felénk: „és ti, gyerekek, egy kis sütit nem kértek?” Én sem vagyok könnyű ember, bár sokan azt mondják, jó velem együtt dolgozni, mert pontos vagyok és tisztelem a másik idejét. Ráadásul szeretek együtt gondolkodni a másikkal, nem alakoskodok. A magánéletben már nem ilyen szép a dolog. Nyelek, visszatartom a véleményemet, majd robbanok. Múltkor arra gondoltam, hogy te jó ég, annyi terápián vettem már részt életemben és még mindig van mit tanulnom, van hová fejlődnöm! Ki tudja, talán ezzel a hiányosságommal visznek a sírba…

Névjegy

Név: Karafiáth Orsolya

Foglalkozása: író, újságíró

Született: 1976. szeptember

Végzettsége: ELTE-TFK, magyar-könyvtár szak

Legfontosabb elismerése: Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (irodalmi munkásságáért) – 2005