Könnyfakasztó lovas kaland

Amikor e sorokat pötyögöm a számítógépen, csodálatos őszi idő van, szinte tökéletes vénasszonyok nyara, felhők nem járnak az égen, gyönyörűen süt a nap, a hőmérő higanyszála vidáman nyaldossa a húszat… – olvasható a Mediaworks megyei lapjainak Népsport mellékletében.

S ha már a vénasszonyok előjöttek, gyorsan leírok egy – szerintem – humoros történetet. A világhírű magyar vívómester, vagyis inkább Maestro elegáns Mercedesével kilépésre várt a hegyeshalmi átkelőnél, az akkori (nyugat) német vívóparadicsomba, Tauberbischofsheimbe tartott, ahol főedzőként dolgozott, a fakezű, fafejű porosz kardozókba igyekezett „életet lehelni”. Az éppen szolgálatban lévő vámos már régi ismerősként üdvözölte, de azért a szokásos kérdéseket fel kellett tennie:

– Maestro, valuta, régiség, műtárgy van önnél? – Valuta, műtárgy természetesen nincs – indított magabiztosan az olimpiai bajnok. Ezt követően az anyósülésen ücsörgő feleségére, a feltűnően csinos, egykori tornászbajnokra mutatott: – Régiség, az viszont van…

De vissza az őszhöz, talán ilyenkor a legszebb az erdő, ezerféle színben pompáznak a fák, béke, nyugalom mindenütt. A hetvenes-nyolcvanas években az október a lovastáborok időszaka volt az öttusa-válogatottnál. Árkon-bokron, Alagon, Apajpusztán, Tökön, Tatán, Sümegen, Rádiházán, Nagyvázsonyban, Szombathelyen s még vagy száz helyen pattantunk nyeregbe. De én most egy csehországi (akkoriban Csehszlovákia) táborozásunk élményeit szeretném önökkel megosztani.

A híres-hírhedt Pardubicéhez közeli fantasztikus lovasközpontban, Kladruby nad Labemben vertünk tanyát a cseh és szlovák öttusázókkal, Jíri Adammal, Jan Bartuval, Bohumil Starnovskyval, Milan Kadleccel és a többi menővel közösen, innen indultunk naponta portyázni, élvezni a tereplovaglás kínálta élményeket. Időnként egy-egy kocsmánál megálltunk, lekászálódtunk a nyeregből, fogyasztottunk ezt-azt, de sört, illetve Becherovkát mindig. Ekkoriban tanítottuk meg cseh és szlovák sportbarátainkat arra az elmés mondásra, amely az idő során már legendává nemesedett az öttusasportban.

– Igyunk egy sört! – javasolták a házigazdák.

– Magyarosan? – kérdeztük mi. – Az meg milyen? – jöttek ők. – Nálunk egy sör – nem sör. Két sör – fél sör. Négy sör – egy sör, de mivel egy sör – nem sör… Tehát alaposan gondoljátok meg, hogy hány sörre hívtok meg minket! Mivel nem kalácsfejű „hülyegyerekek” voltak a másik oldalon, azonnal vették a lapot, majd kánonban válaszolták, hogy akkor elsőre legyen, mondjuk, öt sör, aztán a többit majd meglátjuk… Öt sör, az már igencsak hólyagnövelő, de mivel hazafelé mindig jobban húznak a lovak, menetközben szerencsére nem kellett gyakorolnunk a lóról vizelés borzasztóan nehéz műfaját. Így teltek-múltak a napok a barátságos cseh terepen, kaja-pia, sportinduló és lovaglás orrvérzésig…

De minden jónak vége lesz egyszer, így aztán eljött az utolsó napunk Kladruby nad Labemben. Barátaink alaposan kitettek magukért, akkora búcsútábortüzet raktak, hogy annak lángját talán még a világűrből is lehetett látni! Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere! Ökörsütés, zsákban futás, lepényevés, „Dole puske, dole gatyi!” Csak éppen a sört felejtették el a kollégák… De ami késik, nem biztos, hogy múlik is! Befogattak a szekér elé, aztán a közeli Hospodából hoztak pívót, jóféle Pernštejnt – tízliteres vödrökben. Ki gondolta volna, hogy ebből még komoly baj is lehet?

Mire visszaértek, mi már jó messzire jutottunk a mulatásban, mivel erősen kortyolgattunk az otthonról ajándékba hozott kisüstiből, egy kicsit meg is feledkeztünk a pívóról. Karel Gott örökbecsűjénél tartottunk a kornyikálásban, éppen ott, hogy „Páni a pani, dríve já jenom spal, ted’ sháním veno Vám, Lady Carneval. Já, kdysi kartám vásnive podlíhal, ted’ uz se modlím jen k Lady Carneval…” Amikor Dobi Lujó felkiáltott: „A francba! A lovak kiszippantották a sört a vödrökből! Oda van a kísérőnk!” Láttak már részeg lovat? Nem? Pedig könnyfakasztó látvány! Csak úgy…

Karikatúra: Szalai Attila