A húrok szerelmese a hangszerkészítő

A tambura a hosszúnyakú lantok családjába tartozó pengetős hangszer. A szerb, cigány és magyar népzenében is használatos lant reneszánszát éli, élőzenében egyre többször lehet találkozni vele, még úgy is, hogy főleg a századfordulón volt népszerű.

„A pengetős hangszert a magyar hangszerkészítők fejlesztették ki a cigányzenekarok mintájára” – mondta Tatai Ernő a Teol.hu-nak. „A régi típusú facsapos tamburáknál a nyakon nincs fogólap (kottatartó), és az acélhúrból vágott érintők közvetlenül a nyakba vannak beleerősítve. A hat tagból álló család – E-prím, A-basszprím, E-basszprím, kontratambura, tamburacselló és a tamburabőgő – hangszereit már nem lehet egy fából kifaragni, hanem külön készül a hangszertest és a nyak. Elvileg ugyanúgy négy húr van rajtuk mint a hegedűkön, de a gyakorlatban csak a tamburabőgőn található négy húr, mert a többi típuson az első húr mindig kettőzve van, ami jóval erősebb, színesebb hangzást eredményez.”

Tatai Ernő a kezdeteket felelevenítve ismertette, a nagybátyja Barcson élt, házilag készített prímtamburákat. Édesapja szintén a hangszer elválaszthatatlan szerelmese volt, tőle hozta el 1978-ban Bonyhádról az első hosszú nyakú lantját, három hónap alatt megtanult játszani rajta. Azóta megfertőződött, nem tud lemondani róla. Minőségi hangszereket készít, melyeket a Hagyományok Házában vizsgálnak be, minősítenek. Valamennyi hangszere egyedi, számmal (azonosító) ellátott népi iparművészeti védjegyes alkotás, amely minőséget garantál. Készítőjükre utalva a nyakba egy letisztult és elegáns „TE” monogram kerül. A remekművek tömör rostú juharfából készülnek, amely szép hangzást biztosít. A népi iparművész kívülről szeszlakkal fényezi vagy pácolja a testet. A cédrussárga, sötét tölgy szín a legfelkapottabb, a hangszerkészítő és -javító kedvence azonban a natúr, mert látszik a fa száliránya.

Arany János: Tamburás öreg úr

Az öreg úrnak van egy tamburája,

S mikor az íhlet s unalom megszállja,

Veszi a rozzant, kopogó eszközt

S múlatja magát vele négy fala közt.

Nem figyel arra deli hallgatóság,

Nem olyan szerszám, divata is óság:

Az öreg úr, (fél-süket és fél-vak),

Maga számára és lopva zenél csak.

Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,

S mit összelopott mai zene-költő,

Öreg úrnak egyről sincs tudomása;

Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

Mind régi dalok, csuda hangmenettel:

Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; -

Hegyes-éles jajja úti betyárnak,

Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

Nyers, vad riadás... mire a leglágyabb

Hangnembe a húr lebukik, lebágyad,

Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel...

Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő

- Tiszta remekké magába’ szülemlő -

Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,

Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;

A hitujítás kora szűlte még azt:

Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,

Vagy erős hittel Istenhez emelve.

Mindezt öregúr, nem mintha kihozná

Kopogójábul – csak képzeli hozzá;

S ha nem sikerül kivitelben a dal:

A két öreg szerszám egymásra utal.

De azért nem tűri rajta meg a port;

Emlékezetes neki minden akkord;

Egy hang: s feledett régi dalra émed -

Szövege cikornyás, dallama német.

Az öreg úr így, dalai közt élve,

Emlékszik időre, helyre, személyre:

Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta

Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

Néha egy új dalt terem önkint húrja,

S felejti legott, már ő le nem írja;

Később, ha megint eszébe ütődik:

Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.

Sokra bizony már alig viszi dolgát:

Ő is „minden nap feled egy-egy nótát”;

Nem is a művész babérja hevíti,

Csak gémberedő ujját melegíti.

Gyakorold is, amit valaha tudtál,

Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;

Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,

Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.

(1877. július 12.)

Jelenleg tíz mesterremeke van kiállítva a fővárosban: öt a Műcsarnokban található az Országos Népművészeti Kiállításon, három a Népi Iparművészeti Múzeumban, kettő pedig a Hagyományok Házában.

Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy Tatai Ernő több pályázaton is nagy sikert ért el tamburáival. A XII. Népi Mesterségek Művészete kiírásra idén háromszázharminc alkotó küldött be munkát, száztizet állítottak ki, az első díj lett az övé. 2015-ben a XVI. Országos Népművészeti Kiállításon ezüstoklevelet vehetett át. Mint mondja, a népi iparművész cím elnyerésének feltétele, hogy bizonyos darabszámú – minimum húsz–harminc – alkotást kell minősíttetni, a rang odaítéléséről pedig bíráló bizottság dönt.

A hangszerkészítő közölte, a piacon egyre több a giccs, olyanok is készítenek, akik nem értik a hagyományokat, ezzel az alkotás elveszíti magas művészeti értéket képviselő jellegét. Egy remekműhöz jó anyag, türelem és odafigyelés az alap, hiszen a különböző hangszerekhez eleve más-más sablon és méret szükséges. Egy hét alatt nem lehet hangszert készíteni.

Tatai Ernő harminc nap alatt két tamburát készít, külföldi megrendelésre is dolgozott már. Véleménye szerint egy hangszer minden körülmények között legyen hangszer, olyan, hogy ha a zenész ránéz, akkor rögtön tudja ki készítette.

A Teol.hu-n megjelent cikk szerzője: Balázs László

Borítókép: Makovics Kornél