Rossi és a papa

Labdarúgó-válogatottunk tizennegyedik világversenyéről tért haza, és kilenc vb, valamint öt Eb után meg kell állapítanom, hogy már nem vagyunk a régiek. Nem úgy értem, hogy a pályán, hiszen ezen nincs mit bizonygatni, hanem pályán kívül. Ugyanis nem vigadunk, de nem is gyászolunk. Pedig évtizedeken át érvényes és találó volt Hugo Meisl egykori osztrák futballvezér tézise, amely szerint a magyarok vagy temetnek, vagy lakodalmat ülnek.
Azért inkább temettünk. Álmokat, olykor vágyálmokat, csapatokat, játékosokat, szövetségi kapitányokat. A kilenc vb-részvétel után nagyjából nyolcszor. 1938-ban és 1954-ben az elveszített döntő miatt bánkódtunk, 1962-ben és ’66-ban a negyeddöntős válogatottunkat átkoztuk ki, hiába győztük le előbbi alkalommal az angolokat, utóbb a brazilokat. Családi legendáriumunk szerint a tündökletes, liverpooli 3:1-et a címvédő ellen nagyapám nem is látta, mert a nyitányon a portugáloktól elszenvedett 1:3 feletti dühében megfogadta, „ezeket” nem nézi meg többet. Így a konyhában izzadta lucskosra magát, miközben a többiek kérlelték, hogy menjen már be, mert csodálatosan játszunk, most Bene lőtt gólt, most Farkas, most meg Albert szólózik. De hiába, az öreg hajthatatlan volt. A szovjetek elleni negyeddöntőre tudták visszarimánkodni a tévé elé. Akkor persze kikaptunk. 1978-ban, az argentinok elleni 1–2-t már vele „élvezhettem”; ez a jó kedélyű, derűs, optimista ember váltakozva szidta a portugál bírót, Gujdárt, Nyilasit, Törőcsiket. Hogy 1986-ban miket mondott, amikor benyeltük azt a hatost az „oroszoktól”, azt e helyütt nem idézhetem. Ismétlem, szerintem csupán az 1982-es, spanyolországi világbajnokságról jöhettek haza úgy a fiúk, hogy itthon nem bántották őket, mert a közvélekedés szerint többet érdemeltek volna, de azt önhibájuk miatt nem érték el. Az Eb-ket is hasonló szellemben és hangulatban indítottuk, 1964-ben például azt kellett magyarázni, miért nem jutottunk többre annál a „nyamvadt” bronznál.

A harmadik évezred azonban meghozta a változást.

Ezt a mostani kiesést is.

Az egyetlen kivétel talán a letargikusan értékelő szövetségi kapitányunk, Marco Rossi. A nagyapámmal egészen jól megértenék egymást.