Lelkünk ereje

Az újságírásnak időnkénti vegyes megítélése ellenére is megvan a maga vitathatatlan szépsége. Aki hivatásként komolyan veszi, nemcsak adni tud vele – többek között információkat és tájékoztatást –, hanem sok adomány részese is lesz munkája közben. 

Magam is számtalanszor megtapasztaltam azt az érzést, amit az interjúalanyaimmal való beszélgetés, a szűkebb világomat gazdagító ismeretanyag, esetenként tiszteletre méltó életpályák megismerésének hitet adó ereje adhat az ember számára. 

Újszászról az évek során már többször is részesültem ilyen adományban, s talán nem a véletlen műve, hogy beszélgetőpartnereim is ismerték egymást. Bár a társadalom merőben eltérő közegéből érkeztek – egyikük, Orczy Mária bárónő a főnemesség világából, Miklós János atya pedig a magyar vidék legszikárabb szintjéről –, összekötötte őket az életbe, a gondviselésbe vetett mélységes hit, a legnehezebb körülményekkel is dacoló emberi tartás. 

A bárónő ma egykori birtokán, Újszászon, élete mérlegét elismerő általános tisztelettől övezve tölti napjait, János atya pedig előrehaladott évei dacára is papi hivatása szerint a hit erejével szolgálja a híveket. Misézik, látogatja az időseket, betegeket, ad lelki táplálékot a rászorulóknak. Őt most egy kisebb népmozgalom juttatta el a nemzeti ünnepen kapott magas állami elismerésig. 

Életük talán legnagyobb öröksége az emberi tartásnak az a példája, amivel egy önmagát kereső zaklatott világban is képesek lelki erőt, célt és hitet adni mindannyiunk számára.