Mucsi Zoltán: „Úgy tűnt, hogy valószínűleg Szolnokról fogok nyugdíjba menni, de aztán...”

– Egy életem címmel tart előadást a Szigligeti Színházban, melyben az életének meghatározó pillanatairól mesél. Főként a pályát érinti?

– Ez tulajdonképpen egy kis életút másfél órában, szó van benne sok mindenről. A pályámról, a gyermekeimről, a feleségemről, szerelemről. Akadnak komoly részek és persze humorosak, melyeken nevetni lehet. A humor, a nevetés nagyon fontos dolog az életben.

– Mennyire?

– Hát annyira, hogy bizonyos helyzetekben amelyek nehézséget okoztak, vagy melyekben nem tudtunk optimálisan dönteni – mindez az életünk során pedig gyakran előfordul – de ezekre visszatekintve nevetni tudunk, akkor ettől tulajdonképpen gyógyulunk. Sőt, ilyenkor már talán egy adott nehézséggel kapcsolatban a megoldáshoz is közelebb járunk.

– Akkor mondhatjuk, hogy a nevetés a bölcsesség kulcsa is?

– A bölcsesség jó vezető, abból még baj nem származott, ha valaki bölcs, de ha valaki hülye, abból több probléma szokott lenni.

– Ez is egy bölcs gondolat. Olvastam önről, hogy úgy gondolja, az élet a születéstől eleve elrendezett. Lehetnek kitérők, mellékutak, de valahogy a történések visszaterelik az embert az eredeti irányba. Így tapasztalta ezt a saját életében is?

– Én úgy gondolom, rengeteg pillanat van az ember életében, amikor hoz egy döntést, és annak nem lehet látni a következményeit. De ha az jó irányba fordul, akkor megnyugodhatunk, hogy igen, milyen bölcsek voltunk, helyesen döntöttünk. Aztán ha rossz ez a döntés, a külvilágra fogjuk, vagy mást hibáztatunk a sikertelenségért.

Azt vallom, hogy létezik valami elrendeltetésszerű rendező elv. Az ember kezében pedig annyi lehetőség van, hogy a döntés pillanatában megpróbál tisztességesen dolgozni, létezni, és akkor valószínűleg kegyesebb hozzá a sors.

– És ha valaki az ellenkezőjét választja?

– A legtöbbször rettentően nehéz követni ezt a belső jelzést. Önben mindig erős tudott maradni a hajlam, hogy a szívére hallgasson? Volt egy tűz, ami folyton lobogott, hogy menjen, haladjon tovább a nehézségek ellenére is?

– Persze, nyilván volt. Negyvenöt éve vagyok ezen a pályán, megesett, hogy nehéz választások elé kerültem. De úgy gondolom, hogy ezekben a döntésekben leginkább a félelmek, a bizonytalanságok akadályozzák az embert. Sőt! Legtöbbször a bizonytalanságtól való félelem. Vagy éppen olyan butaságok, hogy mit szól hozzá „Gizi néni vagy Sanyi bácsi”, a környezetünk hogyan reagál. Van, amikor olyan a választásunk, hogy a környezet egy részének úgy tűnik, ez nem optimális, esetleg bizonyos csalódást is okoz.

– Kellett ilyen küzdelmeket vívnia a családja vagy tágabb környezete miatt?

– A családdal soha. Mindig támogattak. Egészen 1992-ig úgy tűnt, hogy valószínűleg Szolnokról fogok nyugdíjba menni. Aztán végül 1994-ben más irányt vett a sorsom. Ez egy nagy fordulópontot jelentett a pályámat, az innen való elköltözést tekintve és sok minden másban is. Akkor az egy nehéz döntés volt. Budapesten mérlegre került tizenöt év munkája és az, hogy ez a munka milyen súllyal bír. Most így utólag már mondhatom, hogy jól alakult. De akad sok más, ami befolyásolja az embert. Új helyek. Találkozások. Sok ilyen jelentős találkozás volt az életemben. Kezdve a párommal és persze ott vannak a munkatársak, rendezőkollégák, barátok.

– Tehát mindig megérte hallgatni a szívére, lelkére. De a kitartás mellett kell még valami az úthoz. Tehetség. Ön szerint létezik őstehetség?

– Ez leginkább a találkozásokban nyilvánul meg? Azért, mert mondjuk a megfelelő személyeket, találkozásokat hozta el önnek?

– Igen, erre gondolok. A párom, a barátaim és azok a munkatársak, rendezők, akik jelentősen alakították az életemet, személyiségemet, pályámat.

– Olyan szerepe is volt esetleg, melyre igazán meghatározóként tekint? Egy vagy több karakter, amelyekből néhány jellemvonás, vagy tulajdonság szinte „rásült” az ön személyiségére is?

– Magából a szerepből nem. Inkább az odavezető út által. A próbafolyamatban ugyanis a „hogyan”-on túl a „miért”-ekkel dolgozunk. Ő miért mondja azt, miért viselkedik úgy és ezt alaposan körbejárjuk. Sokan, sokféle megközelítéssel dolgozunk egy előadáson. Ennek az eredménye biztos, hogy nyomot hagy bennünk. Aztán, hogy bélyeg van-e? Az emberek raknak ránk, rám.

– Persze, de az egy másik nézőpont, külső visszajelzés. Ez az egész mindig belülről érdekes igazán.

– Igen, ez a próbafolyamat pontosan, amit mondtam és nyilván vannak nyomai, főleg ennyi év után. Aztán megesik, hogy nem olyan eredményt hoz, mint amire számítottunk.

– Biztosan nehéz végigvenni ezt, de van olyan szerep, amely valamiért különösen kedves a számára?

– Nem emelnék ki egyet, mert természetesen akad jó pár. Inkább mondjuk a „nagy elsők” ,a meghatározók jutnak eszembe. Az első filmemmel kapcsolatban úgy szoktam fogalmazni, hogy abban nem játszottam, csak látszódtam. Ez mondjuk ennek ellenére is nagyon fontos volt. Az első olyan filmem, amelyben már valóban volt szerepem is, megint másért jelent sokat. A színházban ugyanúgy, az első szerep, ami miatt másként néztek vagy éppen felfigyeltek rám, ugyanolyan fontossággal bír, mint két vagy öt sikeres főszerep.

Amikor elkerültem a Szigligetiből, a Szentivánéji álom volt az első bemutató, ami egy kultikus előadás lett. Rendkívül fontos szerepet tölt be a pályámon a Háy Jánossal való találkozásom is. Nem véletlen, hogy tizennégy év alatt négy darabját adtuk elő. Nagy megtiszteltetés volt számomra az első közös filmünk Jancsó Miklóssal, főleg, hogy Scherer Péterrel játszottunk benne. Nem gondoltuk, hogy hat további követi majd. De ott volt Szomjas György, Grunwalsky Ferenc... Fontos találkozások az életemben.

– Abonyból származik. Visszatér néha látogatóba?

– Ez szoros menetrend. Önmagára jut valamennyi ideje, hogyan szokott pihenni, kikapcsolni?

– Úgy, mint más. Van négy gyermekem, a családdal vagyok, olvasok, filmet nézek, beszélgetünk, társasozunk, utazunk.

– Külföld vagy belföld?

– Is-is, nagyon szeretünk az Őrségbe menni például. De minden évben két-három hetet külföldön vagyunk, úgy alakítom, hogy ez beleférjen. Időnként csendre meg nyugalomra van szükség. Száznyolcvan és kétszázötven alkalom között játszom egy évadban. Sok ember között töltöm az estéimet, néha jó elvonulni, és a szeretteimmel lenni vagy éppen egyedül.

– Hogyan lehet megszokni az ismertséget? A színházi világ, a filmek, illetve mostanában a népszerű „Mucsi-mémek” világa is másféle közönséget vonz, de a lényeg ugyanaz: sokan ismerik a nevét.

– Én nem szoktam ezzel foglalkozni, otthon nem beszédtéma. Közösségi oldalam is van ugyan, de az egyik gyermekem kezeli, én magam nagyon ritkán nézek rá. Egyébként meg, ha valószínűleg Kiskundorozsmán éjjeli őr lennék, akkor most mi sem beszélgetnénk. Az ismertség a pálya velejárója, kellemetlen helyzetem ebből még nem származott.

– Négy gyermek édesapja. Valamelyikük kacérkodik vagy kacérkodott a színészettel?

– Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy nem...biztosan nagyon riasztó volt ez a pálya (mosolyog) Nem, tényleg, egyikőjük sem. Veronika most érettségizik majd, de azt gondolom, hogy nem a színészet foglalkoztatja. A művészi pályát nem zárom ki, aztán majd látjuk, hogy mi lesz. Ma nagyon hasznos, ha valaki több lábon áll. A világ gyorsan és sokat változik, ezzel meg valahogy lépést kell tartani. Azt gondolom, hogy eltelik mondjuk tíz vagy húsz év, és nagyon kevés olyan pálya lesz, amit egy életen át csinál az ember.

– A színház jövőjét hogyan látja?

– Hitem szerint a színház nem fog megszűnni sohasem. Hogy milyen formában működik majd, az a jövő zenéje. De fontos az emberek számára. Vagy azért meg kikapcsolja, vagy azért mert bekapcsolja őket. Tanulságok, kérdések, katarzisok. Ezekre szükségletünk van és lesz is. Mindig.

A podcast megtalálható a Szoljon.hu Youtube- és Spotify-csatornáján is.