A büszkeség ideje

Rebesgették, de csak reménykedtünk. Valószínűleg legtöbb honfitársunk a lelke mélyén melengette azt a vágyat, hogy az utóbbi idők egyik legismertebb magyar tudósa, – a bár külföldön élő, de magyarságát őszinte hittel valló – Karikó Katalin átvehesse a Nobel-díjat. Most egy másik, nagy jelentőségű esemény jelképével élve elmondhatjuk, hogy „felszállt a fehér füst”! Újabb magyar név került a világ legrangosabb tudományos elismerését jelentő névsorba. 

Szűkebb hazánk, a Nagykunság szülöttei számára külön öröm, hogy kisújszállási, saját pátriánkból való hölgy lett ennek az évnek az egyik kiváló személyisége. Egy dolgot ugyanis nem lehet elvitatni a Nagykunságtól. Az itteni szikár, évszázadok óta embert próbáló életforma jó iskola, sok tudóst, alkotó embert adott már a hazának. Azon a vidéken vagy elbukik az ember, vagy nagyra tör, de a kisszerűségnek nem sok a becsülete. 

De félretéve a helyi büszkeséget, egyértelmű, hogy minden magyar, éljen bárhol a világon, ha nyelvünkön beszél és álmodik, örömmel tekinthet honfitársunk páratlan, évtizedek hatalmas, minden bizonnyal sok lemondást kívánó munkájával elért sikerére. 
Egy dolgot nem szabad tennünk a csodálatos hír hallatán. Belevinni korunknak azt a méltatlan szokását, hogy politikát csinálunk mindenből. Ugyanis ehhez az elismeréshez annyi köze van csupán, hogy Karikó Katalinnak is miatta kellett külföldön befutnia felívelő pályáját. Ezért legalább az öröm pillanataiban próbáljunk mindannyian nem mások, pusztán magyarok lenni.