Keserű történetet mutat be a tiszafüredi kiállítás

Kevesen tudják például, milyen kegyetlen megpróbáltatások elé állította dédapáinkat a balkáni halálmars. Még kevesebben, hogy mi történt velük azután. Ezekben a napokban – Kassa után – Tiszafüreden is megtekinthető a Hadifogoly magyarok a nagy háborúban című kiállítás. A Margittai Gábor és Major Anita által feltárt történet a nagyközönség számára sokáig ismeretlen volt.

Az első világháború vihara a világ minden pontjára sodort magyar hadifoglyokat, az Egyesült Államoktól Ausztrálián át, Japánig. A szerbiai fronton kibontakozó harcok során nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar katonák nem érkeznek haza, mire az őszi falevelek lehullanak. Sőt, az elhúzódó világégés egyre több áldozatot követelt minden résztvevőtől. Az elmúlt évtizedekben valahogy a figyelem perifériájára került az egykor Szardínián raboskodó osztrák-magyar katonák kegyetlen sorsa.

Az ő történetüket dolgozza fel a Szamár-sziget rabjai című dokumentumfilm.

– Azt gondolom, ha ez a történet rekonstruálható, akkor vele az egész első világháború is megmutatható. Mindaz a szenvedés, mind az a könyörtelenség és kiszolgáltatottság, mely aztán az egész XX. századon átvonult és lágertörténetek sorozatában nyilvánult meg – magyarázta hírportálunknak Margittai Gábor.

Hogy a történet felszínre került, az a szerencsének is köszönhető. Egy húsz éve Szardínián élő magyar turisztikai szakember, Petrei Emese hívta fel rá a kutatók figyelmét. 1914 nyaráig nyúlik vissza az elveszett hadsereg története, mikor az Osztrák-Magyar Monarchia lerohanta „Kutya Szerbiát”. Dédapáink 1914-ben és 1915-ben dalolva indultak el Olaszországba és Szerbiába, de soknak közülük örökre nyoma veszett.

A film bemutatja a magyar hadifoglyok szenvedésének egyik lélegzetelállító helyszínét, a gátat, melyet osztrák-magyar katonák építettek. A Tirso folyó duzzasztógátja elektromos áramot szolgáltatott a környező bányák működéséhez. Éhezés és malária végzett azokkal a többnyire erdélyi magyar bakákkal, akik a környező földeken és a Tirso folyó gátjának építésén dolgoztak. Legtöbbjük máig jelöletlen tömegsírban nyugszik.

Hogy kerültek magyarok erre a vidékre? Alberto Monteverde történész szerint, az olasz haditengerészet – a szerbek elől – Asinara szigetére mentette a Potiorek-hadsereg megmaradt részét. Már 1914 karácsonyára közel nyolcvanezer osztrák-magyar katona várta sorsa jobbra fordulását a szerbiai lágerekben.

Mikor 1915-ben az Osztrák-Magyar Monarchia megindította második offenzíváját, összeomlott a szerb hadsereg által tartott frontvonal. Ennek következményeként százezrek hagyták el lakóhelyüket, maguk előtt tolva hadifoglyok tízezreit. Ez volt a balkáni halálmars. Dédapáink több mint nyolcszáz kilométert gyalogoltak télvíz idején a legvadabb hegyi terepen, téli ruházat és orvosi ellátás nélkül. Mivel a szerbek nem votlak felkészülve ekkora tömeg fogadására, tífusz és kolerajárvány tizedelte a hadifoglyokat.

Talán az Asinara szigetén egykor működő börtön felügyelőjének gondolatai írják le legjobban a Szamár-sziget rabjainak sorsát: „...azt sem tudták, miért kell meghalniuk”. Beszélhetünk történelemről és háborúról, de fontosabb megemlékezni emberekről és sorsokról, beszélni arról, mit kell tennünk ahhoz, hogy e férfiak emléke ne vesszen a feledés homályába.