Az Alföldön valaha őseink születtek, szerettek, éltek és elmúltak

Olyan változatos, pezsgő világot látnánk, amiről csak szűkszavú tudósítással szolgál a régészek ásója. A tengersík helyén vízmosások, a köztük levő szárazulatokon álló élettel teli kis falvak sora, a mainál jóval változatosabb növény- és állatvilág kapná meg a szemünket. Onnan jutott ez eszembe, hogy Szolnok szélén éppen most üzent a múlt.

Egy építkezés során Árpád-kori falu mutatta meg magát a kései utódoknak, és ritka ajándékként közel nyolcszáz éve elnémult harangjának darabjai is előkerültek.

Az egykor itt élt közösség mindennapjainak fontos szereplője ugyan már nem hirdeti szokásos üzenetét, hogy „Az élőket szólítom, a holtakat temetem, a vihart elűzöm”, de annyit azért elmondott, hogy itt valaha emberek, őseink születtek, szerettek, éltek és elmúltak.

Akikről semmiképpen sem szabad elfeledkeznünk, mert idővel mi sem leszünk többek náluk. Azt mondják, valaki akkor tűnik el végleg a világból, ha már az emlékét is elfelejtik. Ez a nyolcszáz éve tatárok űzte magyar falu most rövid időn belül mindent elmond majd nekünk egykori mivoltáról. Azonkívül arra is int bennünket, hogy tiszteljük az előttünk járókat.

Mint ahogy most azok is tisztelték, akik nem pusztították el az elődök nyomait, bár talán megtehették volna a könnyebbség, a gyorsabb munka érdekében.

Szathmáry István