Ez a bérlakás már nem az, ami az emlékeimben él

Amikor még a versenyszerű sportpályafutásomat komolyan vettem, s vették komolyan mások is, az egyesületem, mint professzio­nális labdarúgót, a családommal együtt egy önkormányzati bérlakás kiutaltatásával tartott helyben, a városi klubnál.

Ezzel ösztönöztek, hogy ne igazoljak el. Tisztességesen fizettem a kicsinosított bérleményért, s miután lejárt az ingatlankezelővel kötött határozott idejű szerződésem, gondosan kitakarítva, s visszaszolgáltatva a kulcsát, magam mögött hagytam a piciny, de takaros lakást, abban pedig néhány évnyi, szép emlékű múltat is az életemből.

Ennek már közel két évtizede.

Mint az egy sokszorosan hasznosítható önkormányzati lakás esetében természetes, a későbbiekben minden bizonnyal újabb és újabb bérlők költöztek az ingatlanba.

Mint kiderült, néhány éve egy olyan család, amelynek jelenlétét a társasház többi lakója vélhetően a mai napig átkozza. Állandósult a lépcsőházban a zajongás, az italozás, és a villanyóraszekrénybe piszkítás.

A lakás bérlői gyakorta olyan fedélnélküliekkel vették magukat körül, akik szintén nem voltak tekintettel az ott élők nyugalmára.

Aztán már egymásra sem. Történt ugyanis, hogy egykori kedves bérleményemben az egyik vendéglakó halálra késelt egy másikat. Egy hajléktalan férfi egy hajléktalan nőt.

A vádlott most ítélet előtt áll. A sokévi tartozást felhalmozó bérlőket pedig azóta kilakoltatták az ingatlanból.

Azóta, ha olykor kezembe akadnak a bérlakásban készült régi képek, a szép emlékek mellől már sosem fogom tudni elhessegetni ezt a szörnyű esetet.

Mészáros Géza