Valamit nagyon tudnak ezek a fiúk!

Aztán magam is beleestem a pocakos, őszülő életkorba, öregfiúk-kosárlabdázás részese lettem. Első komoly átértékelés.

A második most zajlik. Itt vannak ezek a ­civil életkorszámítás szerint „urak”, sportbeli életkor alapján már „öregek”, a szurkolók számára viszont még mindig „fiúk”. És pólóznak.

Ugyanúgy, mint sok évvel ezelőtt. Kiss ­Gergő és Benedek Tibor bal kezét még mindig aranyáron, vagyis Gyarmati Dezső-magasságban mérik. Molnár Tamást ma sem nagyon lehetne beledöngölni a medencébe.

Talán csak Vári Attila és Steinmetz Barna lenne képes rá. Kásás Tamásért még mindig döglenek a nők, irigykednek rá a férfiak. Mindegyikük minden mozdulatán látszik, hogy még mindig nem felejtették el azt, amit megtanulni nem ­lehet.

Hogy bár roppant kemény (Kemény!) meccsek vannak mögöttük, még mindig nagyon jól tudják: minden esetleges fájdalom, bunyó, derékon rúgás ellenére a vízilabda a legnemesebb emberi magatartásforma megnyilvánulása: játék.

Örömet okoz annak, aki csinálja és örömet szerez annak, aki nézi.

Minél magasabb szinten űzik, annál jobban élvezik.

A Margitszigeten rendezett masters világbajnokságon ráadásul vigyorog mindenki. De úgy, hogy a fülig érő mosoly közben sem nyelnek be egy csepp vizet sem.

Legyen strandkorlátkék az ég, sárga a labda, tömött a lelátó – ahogy a világ legszebb szigetén mindig. Tudnak ezek a srácok, na!

Egy ­valamit azonban elfelejtettek: meghízni. Egyiken sincs két kilónál nagyobb fölösleg. Ja, úgy könnyű.

Gutai István