Régimódiságom

Szatócsbolt nyílik Mezőtúron. Az üzlet természetesen már csak múzeumként „üzemel”, de igazi időutazásra hívja azokat, akik belépnek annak ajtaján. Volt szerencsém körbenézni a színes, múltidéző polcok között, és túlzás nélkül mondom: elvarázsolt. Cikkünkben a tárlattá lett üzlet történetéről olvashatnak, ezen sorokban azonban inkább a hangulatról, az érzésről szólnék. 

Talán kellően öregnek kell lenni ahhoz, hogy értékeljük azt, amit ott, a polcok között látunk, hogy egy-egy termék, árucikk, márkanév felidézze a fiatal-, s gyerekkorunkat. Na jó, annyira azért én sem vagyok koros, hogy szatócsboltokra emlékezzek, de ott, a mezőtúri boltmúzeumban felötlöttek bennem azok a képek, amiket gyerekként a vidéki üzletekben láttam. Egészen testközelből vizslattam olykor a pultokat, hiszen édesanyám a szülőfalum kisboltjában dolgozott. Ó, de szerettem pakolgatni az olykor szertehagyott bevásárlókosarakat. Imádtam nézni, ahogy Annuska néni a pénztárgépbe pötyögi a termékek árát. Az örök kedvencem a selyempapírral megfogott kilós, ropogós héjú kenyér látványa, na meg a pénztáraknál kihelyezett kávédarálóból áradó frissen őrölt kávé illata volt. Szép volt, rég volt. De igaz volt. Ahogy az is tény, hogy akkoriban egy bevásárláskor nemcsak a tejet, kenyeret, kávét és sört, bort tehettük a kosarunkba, hanem az eladóktól egy jó szót, egy megnyugtató beszélgetést, egy intelmet is kaptunk a pakkunkba. 

Hol van ez ma már? Szinte be sem kell mennünk az üzletbe ahhoz, hogy vásároljunk. Lehet, van, aki ezt szereti, nekem nem annyira tetszik. Vállalom, régimódi vagyok, de akkor is igényt tartok a három kiflim vagy a kiló krumplim mellé a jóleső mosolyra!