SZOLJON
Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei hírportál
november 2., szombat
A futball-Európa-bajnokság és a magyar válogatott most mindent visz, ami tökéletesen érthető. A csapat tizennégy veretlen mérkőzéssel a háta mögött várja a jövő hétvégi rajtot, és bár nehéz a csoport, könnyű nincs is, ráadásul három éve még nehezebbnek tűnt, és végül csak egyetlen árva gólon múlott az elsőség és a továbbjutás, ez az egy árva nyomorult gól azonban utolsó helyet és kiesést jelentett.
Minden ok megvan tehát a derűlátásra, egyre viszont nincsen egy sem: az elbizakodottságra.
Ennek a magyar válogatottnak éppen az a legnagyobb erénye – és függetlenül attól, hogy tegnap este a lapzártánk után milyen eredményt ért el Dublinban – az alázatosság, az, hogy a játékosok nem hiszik magukat sztároknak, akik majd egyedül eldöntik a meccset, pontosan tudják, hogy a sikereiket csapatként aratták, ha ettől eltérnek, biztosra vehető a kudarc.
Ebben persze nincsen semmi új, írtunk, beszéltünk erről eleget az utóbbi években. Az, hogy ez ismét előjön, egy visszaemlékezésnek köszönhető. A magyar válogatott Puskás Ferenc rövid, négymeccses szövetségi kapitánysága idején, 1993 tavaszán is megmérkőzött Írországgal Dublinban, ahol kivételesen nyerni tudott 4-2-re egy érdekes felkészülési meccsen. Kivételesen, mert előtte elverték a görögök és az oroszok, majd a dublini győzelem után kikapott Izlandon is. Az írek ellen az első félidőben nem volt a pályán, a másodikban pedig olyan káprázatosan futballozott, hogy arról az egyik magyar játékos, Pisont István most azt mondja, maguk sem hitték el, hogy ennyire tudnak futballozni…
Détári, Kiprich és Kovács Kálmán, a magyar labdarúgás akkori legnagyobb csillagai ott sem voltak, mert nem engedték el őket a klubjaik, ám a szünet után becserélt Balog Tibor egy góllal meg egy gólpasszal, az újonc Hamar István egy duplával őket is feledtetni tudta, és a többiek is remekeltek. És ha visszatekintünk a hatalmas kudarcokkal teli kilencvenes évekre, óriási a kontraszt a játékosok egyéni képességei és a látványos eredménytelenség között. Persze, lehet rajta vitatkozni, de néhány posztot leszámítva akkor futballistaként nagyobb egyéniségek húzták fel magukra a címeres mezt, mint manapság, és csak azért nem sorolom az eddig nem említett neveket, mert nem szeretnék senkit sem kihagyni.
Nem voltak híján ők sem alázatnak, akaratnak, mégsem álltak össze olyan közösségé, amely záloga lehetett volna a sikernek. Nekik örökké fáj, hogy nem jutottak ki Eb-re, de az ő példájuk és örökségük is kellett ahhoz, hogy a maiak eljussanak oda, ahol éppen tartanak.