SZOLJON
Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei hírportál
november 15., péntek
Ki tiltja meg a magyar labdarúgóknak, hogy többet és/vagy gyorsabban fussanak az edzéseken, mérkőzéseken? Ki gátolja őket, hogy ott és akkor mindent kiadjanak magukból, amikor azt elvárják tőlük? A profi világban alapvetésnek számít a száz százalék nyújtása, vagyis a képességek és a felkészültség alapján feltételezett játéktudás fenntartások nélküli csatasorba állítása a csapat érdekében. A manapság külföldre távozók esetében a fentiek már aligha jelentenek újdonságot. Így talán kevesebb is a kertek alatt hazakullogó, a légióséletben csalódott futballista, aki önmaga kudarcáért nem a saját alkalmatlanságát, hanem a farkastörvények szerint működő nyugati rendszert teszi felelőssé.
No, de mi a helyzet akkor, amikor a futást nemcsak lassítják, de egyenesen tiltják a futballpályán?! Mi több:
tilos haragudni; tilos nem élvezni a játékot; tilos az ellenfélhez érni, miközben egy játékos egymás után legfeljebb két alkalommal érintheti a labdát.
Ez a játék nem más, mint a sétafoci. Ellenben tévúton jár az, aki azt hiszi, hogy ez a korábbi évek magyar NB I-es színvonalára vonatkoztatható. Ez ugyanis a sportágnak azon szakága, amely immár saját szövetséggel (Walking Futbol Union) rendelkezik, ezen felül pedig az élre kívánkozik, hogy az ötlet gazdája egy magyar. Az 1942-ben honi bajnoki címet szerzett Nagyváradi AC futballistája, Szegedi (Simatoc) Miklós Barcelonában élő fia, Silvio jegyeztette be a szervezetet, keretet biztosítva a veteránok futballjához. Ám nem kizárólagosan az öregfiúkra szabták a szabályokat, mert nézzük csak, mit rögzít az alapelv: „Ez olyan játékot eredményez, ahol a szabályok miatt egyetlen játékosnak sincs személyes előnye a többi résztvevővel szemben. Tehát akár együtt játszhatnak a gyerekek az egészen idős korosztály képviselőivel.”
Így tettek azon honfitársaink is, akik a Katalónia központjában rendezett WABOL-világbajnokságon nemcsak pályára léptek, de győztek is. Akadt köztük húsz év körüli legény és 70 esztendős veterán is, akik a vb-n számíthattak ifj. Kocsis Sándor felügyelő tekintetére. Az Aranycsapat csatárának Barcelonában élő fia nem állt be közéjük focizni, de ugyanúgy elismerőleg szól a mieinkről, mint a főszervező. „Meglepett, hogy a csapat ilyen hamar tudott alkalmazkodni a WABOL szabályaihoz” – mondta Szegedi.
Íme a magyar leleményesség ismételt bizonyítéka: mindenre akad megoldás és az út sem mindig rögös a világbajnoki aranyig.