A kuláküldözés áldozataira emlékezünk és a magyar szabadságot ünnepeljük szombaton

Az Országgyűlés 2012. március 26-án nyilvánította a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapjává június 29-ét, Péter-Pál napját, amely a hagyomány szerint a betakarítás kezdete, „a parasztság ünnepe” volt.  Az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról szóló törvényt bő egy évtizeddel korábban, 2001. május 8-án fogadták el a honatyák, akik az utolsó idegen megszálló szovjet katona Magyarországról történt távozása napjának emlékére június 19-ét nemzeti emléknappá, a kivívott szabadság tiszteletére június hó utolsó szombatját pedig, amely idén június 29-re esik, a magyar szabadság napjává nyilvánították – emlékeztet összeállításában az MTVA Sajtóarchívuma.

A parasztpolgárság megnyomorítása

Az Országgyűlés a kommunista diktatúra idején a magyar középparasztság kegyetlen üldöztetését és megkülönböztetését elítélő határozatban javasolta: a kuláküldözés történetéről és körülményeiről méltó módon, rendszeresen emlékezzenek meg, hogy a fiatal nemzedékek megismerhessék a magyar középparaszti réteg szenvedését.

A kuláküldözés (az orosz kulák szó jelentése: gazdag paraszt) 1948-ban, a kommunista hatalomátvétellel kezdődött meg. A sztálinista rezsim kíméletlen harcot indított a magyar agrártársadalom ellen, minden eszközzel arra törekedett, hogy lerombolja a hagyományos paraszti életformát. A támadások célkeresztjébe – a szovjet mintának megfelelően – a kuláknak bélyegzett nagygazdák kerültek, akiket a felvilágosultan gondolkodó politikusok a két világháború között parasztpolgárnak neveztek.

Rákosi Mátyás az állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja főtitkára 1948. augusztus 20-án kecskeméti beszédében hirdette meg a kuláküldözést mint a szocializmus építésének, a mezőgazdaság kollektivizálásának fontos eszközét. A kulákokat a kapitalista rendszer utolsó maradványainak, a mezőgazdaság szocialista átszervezése fő akadályozóinak minősítették, a „dolgozó nép” ellenségének kiáltották ki. Országosan mintegy 71 ezer kulákcsaládot tartottak nyilván; kuláknak az minősült, akinek 25 hold vagy annál több szántója, öt hold vagy annál több szőlője volt, ide sorolták a cséplőgép-tulajdonosokat és a malmot üzemeltetőket is. A „kulákká nyilvánításnak” elvileg jogszabályi keretei voltak, de mondvacsinált ürüggyel bárkiből kulák válhatott, a gyakorlatban a helyi pártvezetőség döntött arról, hogy ki kerüljön fel a listára.

Megindult a módosabb parasztok módszeres üldözése, a kuláknak minősítetteket az egyre növekvő mértékű beszolgáltatás, a valószerűtlenül magas adóteher teljesen ellehetetlenítette.

Volt, aki nem bírta elviselni a zaklatásokat és öngyilkosságot követett el, másokat otthonukban vertek agyon vagy a börtönben elszenvedett bántalmazások következtében vesztették életüket. Nem csoda, hogy a gazdák tömegesen ajánlották fel „önként” földjüket az államnak.

Gyerekeiket középiskolába nem vagy csak lakóhelyüktől távoli intézménybe vették fel, felsőoktatási intézménybe pedig még a legjobbak sem kerülhettek. Nagykorúságuk elérése után ezért sokan költöztek a városokba, mert ha munkásként dolgoztak, néhány év múlva már bejuthattak az egyetemre, főiskolára.

Az 1953 júniusában, Sztálin halála után megalakult Nagy Imre-kormány több korrekciós intézkedést hozott, a kuláknak minősítettek számára az amnesztiarendelet és a kuláklista eltörlése bizonyult a legfontosabbnak. A kulákkérdés azonban nem került le a napirendről, a pártvezetés Rákosi vezette sztálinista szárnya mindent megtett azért, hogy tovább szítsa a gyűlöletet velük szemben. A kulákokat tették felelőssé a kényszerrel létrehozott termelőszövetkezetek felbomlásáért, de azért is, ha a téeszek gyenge eredményt értek el.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a Kádár-rendszer már inkább a kiegyezésre törekedett a parasztsággal. 1959 tavaszán törvényerejű rendelet szabályozta a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, csoportok alakításának feltételeit és működési módját, lehetővé téve nemcsak a volt „kizsákmányolók” belépését, hanem azt is, hogy két év után a vezetőségbe is bekerülhessenek. Ezzel a kádári rendszer elismerte, hogy szükség van szaktudásukra, szorgalmukra, lehetőséget adott arra, hogy visszaszerezzék elvesztett helyüket a falusi társadalomban.

Az első emléknapon, 2012. június 29-én Kecskemét főterén emlékművet állítottak a kuláküldözést elszenvedő embereknek, 2014. június 22-én pedig emléktáblát avattak az üldözött, megalázott és kifosztott hazai kulákoknak Csömörön, a kommunizmus áldozatainak tiszteletére létrehozott emlékhelyen.

A magyar szabadság napja

Az 1990. március 10-én Moszkvában megkötött magyar–szovjet kormányközi egyezmény 1991. június 30-át rögzítette a kivonulás befejezéseként, a szovjet alakulatok távozása azonban a tervezettnél két héttel hamarabb megtörtént. A hazánkban állomásozó Déli Hadseregcsoport 1990 márciusában kezdte meg kivonulását, a felszereléseket, harcászati eszközöket és a lebontott laktanyák épületelemeit a záhonyi átrakó-pályaudvaron létesített katonai rakodóbázison tették át a magyar szerelvényekből a szovjet vagonokba. A több mint egy évig tartó művelet során a szovjet fél végig tartotta a menetrendet, naponta egy-egy szerelvényt indítottak útnak az akkori Szovjetunió közeli és távoli vidékeire.

A személyi állomány kivonása ezzel párhuzamosan zajlott. A szovjet katonákat hazaszállító első katonavonat, amely a Veszprém megyében szolgálatot teljesítő harckocsiezred egy gépesített lövész zászlóalját vitte a Szovjetunióba, 1990. március 13-án hagyta el Magyarország területét. A következő 15 hónapban másfél ezer, katonákat és eszközöket szállító szerelvény távozott az országból. A hatalmas mennyiségű eszköz és ember szállítása nagy munkát, de jelentős árbevételt is hozott a MÁV-nak.

Az 1991. június 16-án elinduló utolsó katonavonat a felszámolt rakodóbázisok felszereléseit vitte magával. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én 15 óra 1 perckor gyalog lépte át a magyar határt, majd már civilben, diplomata útlevéllel egy Volgában ülve hajtott át a Záhony és Csap közti Tisza-hídon.

A csapatkivonással kapcsolatos pénzügyi elszámolás kérdésében hosszú, nehéz tárgyalássorozat után „nulla megoldás” született, azaz a felek kölcsönösen lemondtak egymással szembeni követeléseikről. Erről 1991. december elején Moszkvában született szóbeli egyezség, az írásbeli megállapodást 1992. november 11-én Budapesten írta alá Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin orosz elnök.

A megemlékezés keretében országszerte rendezvényeket tartanak, és ekkor adják át a Magyar Szabadságért díjat, amelyet azok kaphatnak meg, akik az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben hozzájárultak Magyarország függetlenségéhez, demokratikus fejlődéséhez, a minőségi magyar kultúra műveléséhez és terjesztéséhez itthon és a nagyvilágban. A díj idei kitüntetettje Orosz István Kossuth-, Balázs Béla- és Munkácsy Mihály-díjas grafikus, rajzfilmrendező, festő, érdemes művész, a Nemzet Művésze, a díjátadó a gödöllői Várkapitányi lakban lesz.

A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (Retörki) szovjet csapatok kivonásáról készült videóösszeállítását itt tudja megtekinteni: