Tim Ries második otthonának tekinti Magyarországot (videó)

A 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál CineDocs szekciójában idén egész estés dokumentumfilmek is megmérkőztek, köztük Bársony Katalin Csillagfény távolság című alkotása is, amely szeptember 26-tól lesz látható az HBO GO-n és az HBO-n. A film főszereplője az egyedülálló tehetséggel megáldott magyar zongorista, Balázs József, akire felfigyel a világhírű dzsesszzenész, Tim Ries is, és közös munkába fognak. A vetítésre Miskolcra látogatott az amerikai szaxofonos, aki turnézott a Rolling Stonesszal is. Vele beszélgettünk.

Hogyan indult a karrierje a zenei tanulmányai után?

Zenészcsaládból származom, az édesapám zenész volt, a három testvérem zongorázik, én is nagyon korán elkezdtem zenélni, ez vett körül. Miután végeztem a Michigani Egyetem szaxofon szakán, utazni kezdtem különböző zenekarokkal, majd 1985-ben New Yorkba költöztem.

Miért épp a szaxofon?

Édesapám trombitázott és én is trombitás akartam lenni. Azonban a szaxofonosuk hirtelen kilépett a zenekarukból, és gyorsan keresni kellett a helyére valakit. Úgyhogy áttértem a szaxofonra és beszálltam. Mindig is imádtam a zongorát, és bár leckéket sosem vettem, szeretek zongorázni. De játszom fuvolán, klarinéton, dobon, és megtanultam gitározni is.

Zenészcsaládból származik, ahogy említette. Könnyen jött a siker vagy együtt tudott érezni József nehézségeivel?

Először 1989-ben jártam Magyarországon, azóta pedig sok-sok alkalommal visszatértem, zenéltem együtt József bátyjával, Elemérrel és az East Gipsy Banddel is. Ekkoriban kezdődtek a nehézségei, az egészségügyi problémái, a házassága, a gyermeke születése is, mikor közösen kezdtünk zenélni. Egy hullámvasút volt az élete. Számomra is nehéz dolog volt odafigyelni az egészségemre, sokat utazom, de ahogy telt az idő, igyekeztem formában maradni, hiszen ahhoz, hogy sikeres lehessen az ember, sok energia és befektetett munka szükséges.

Önnek is voltak démonai, amikkel meg kellett küzdenie, mint neki?

Úgy gondolom, hogy mindenkinek vannak démonai, amik elől nem menekülhet. Mindenkinek vannak gondjai és problémái, de nekem mindig a zene volt a menekülés, akár fent voltam, akár lent. A zene elkísért és segített, ez egyfajta vallás. Amikor lehangolt vagyok, leülök a zongorához és ahogy érzem a hangok rezgését, az felér egy terápiával. Eltölt az életszeretet, boldog vagyok, hogy ezen a földön élek. És persze ott a család: a testvéreim, a három lányom, akik nagyon fontosak. Viszont akármilyen mélyen voltam, mint amikor például meghaltak a szüleim, soha nem nyúltam drogokhoz vagy az alkoholhoz, nem volt ilyen jellegű problémám, ami jó. Nekem a zene a drog és a gyógyszer is egyben.

Miért akart Józseffel együtt dolgozni? Mit látott benne?

A zenéje nagyon erőteljes és nagyon sok zenei stílust érint: a klasszikus dzsessz­től a cimbalmos-hegedűs cigányzenei hagyományokon és kávéházi muzsikán át a népzenéig. Rengeteg eleme van a művészetének, igazán eklektikus, én imádom. Úgy gondoltam, hogy nagyon színvonalas lehet a zenei együttműködésünk.

Könnyű volt a közös munka vagy voltak problémák?

A legjobb ebben a társaságban, hogy olyan emberekkel állok a színpadon, akikkel azon kívül is szeretek lenni. Ők a barátaim, és nem úgy működik, hogy vége van a koncertnek, aztán viszontlátásra, mindenki megy a dolgára, a következő fellépésen találkozunk. Együtt utazunk a következő helyszínre, együtt eszünk, iszunk, együtt töltjük az időnket. Egy család vagyunk. Ők tényleg, hiszen Elemér és József valóban testvérek, az unokatestvérük pedig a cimbalmos, de mi is testvéreknek hívjuk egymást, mert mindannyian egy nagy család tagjai vagyunk, aminek már én is része vagyok.

Szoktak beszélni vagy találkozni is ezek szerint a fellépéseken kívül?

Természetesen. Most is, ahogy ideértem, bár szenvedtem az időeltolódástól, azonnal találkoztunk. Elmentünk egy étterembe és hajnal háromig beszélgettünk utána. Elemért közel harminc éve ismerem, úgyhogy mindig van mit megbeszélnünk a családról, a gyerekekről, nagyon közel állunk egymáshoz.

Ismerte a magyar zenei hagyományokat, mielőtt Elemérrel találkozott?

Ismertem, igen, és mindig is nagyon szerettem. Úgy érzem, előző életemben biztosan itt éltem, és nagyon szeretek Magyarországon lenni, ez a második otthonom. Számomra természetes ezt a zenét játszani, odavagyok a hegedű hangjáért. A zenekarban mindenki nagyszerű zenész és nagyszerű ember is, akik mindig örömmel játszanak.

Említette, hogy van három lánya. Ők is zenélnek?

Igen, a legnagyobb lányom nagyon tehetséges énekes, hegedül, emellett színházi ember is, játszik, rendez, és gyönyörű hangja van. Az ikerlányaim is csellóznak, hegedülnek, gitároznak és zongoráznak, nagyon ügyesek.

Segített nekik a zenei karrierjükben?

Igen. Nemrég jelent meg egy albumom, a Life Changes, ami egyfajta krónika az elmúlt néhány évemről és arról, ahogy minden kapcsolatban van egymással az életemben. Volt New Yorkban egy lemezbemutató koncert, ahol a nagyobbik lányom fellépett velem, mint ahogyan én gyerekkoromban az apámmal. Azt mondta, hogy hihetetlen élmény volt.

És ő segített önnek a forgatással kapcsolatban?

Ez vicces, mert készült egy film, ami a dzsessz köré épül, a lányom volt a producere, ebben együtt dolgoztunk. Egyébként az albumom és az összes dalom személyes, egy-egy sztori az életemből, a zenélés számomra történet­mesélés. Nem csupán arról szól, hogy megmutassa, milyen jó zenész vagyok, hanem arról, hogy mi lakozik belül, mit tudok magamból adni.

Mi az igazi szerelme: a rock, a dzsessz vagy a tanítás?

Mindegyik, nem tudok egyetlen dolgot kiemelni. Óriási volt a Rolling Stones-szal muzsikálni, 70-80 ezer ember előtt, hű, érti. Élveztem, hogy kipróbálhatom magam más stílusban és a kihívást is, hogy megtanuljak teljesen új dolgokat, dalokat és tökéletesen a része legyek az egésznek. Érdekes dolog, ahogy belesimulsz egy összeszokott dologba és beleviszed saját magad. Szeretek új dolgokat kipróbálni összességében.

A tanítás melyik részét élvezi a legjobban?

Nagyon jó érzés olyan fiatalok között lenni, akik tehetségesek és lelkesednek a zene iránt. Emlékszem, amikor én voltam 17-19 éves. Lehet valaki bármilyen nagy tehetség, szüksége van arra, hogy legyen mellette valaki, aki évek óta ezzel foglalkozik, aki tapasztalt. Fiatal felnőttként nekem is megvolt a lehetőségem rá, hogy egy ilyen embertől tanuljak, és ezt szeretném én is továbbadni. Amit én nyújtok nekik, azt visszakapom tőlük, nincs alá-fölérendeltségi viszony, egyenlőek vagyunk, együtt próbálkozunk valamivel és egymástól tanulunk.

Milyen érzés volt dzsessz­zenészként belecsöppenni a rock világába?

Nos, számomra nem volt annyira szokatlan, az apám zenekarával például esküvőkön és partikon is gyakran felléptünk, ahol rock is szerepelt a repertoárban. Volt egy barátom, a bátyjának volt egy rockbandája, néha összejöttünk velük is zenélni, de nagyon szeretem Aretha Franklint vagy Stevie Wondert is, akivel volt szerencsém együtt dolgozni is. Szóval számomra egyenlőek, a soul, a dzsessz, a rock, a funky, egyformán szeretem mindet. Nem rockzenészként vagy dzsesszzenészként gondolok magamra, hanem egyszerűen zenészként.

És élvezte a rock ’n’ roll életstílust?

Egészen biztos vagyok benne, hogy amikor beindult a Stones karrierje a hatvanas, hetvenes években, egészen más volt egy turné, akkor még tinédzserek voltak. Mindent, amit megtettek a hetvenes években, azt már nem teszik meg most. Az alkohol, a drogok már nem játszanak, nem foglalkoztatja őket. Hatalmas és komoly előkészületeket igényel manapság egy ilyen koncert: a színpad, a fények, a show, a biztonsági emberek, a banda, gyakorlatilag egy egész várost költöztetnek egyik helyről a másikra egy turné alkalmával. Már nem arról szól, hogy mi egy rockbanda vagyunk és miénk a világ, annál sokkal magasabb zenei szintre léptek, ehhez pedig próbálni és gyakorolni kell, komolyabb az egész dolog. Másfelől Jaggernek nem csak az a dolga, hogy énekeljen. Táncol és mozog is a színpadon, ahhoz pedig jó kondiban kell lennie még ennyi idősen is. Keith Richards is inkább olvas, gitározik és zenét szerez a szabadidejében. Összességében nagyon érdekes részt venni egy ilyen turnén, sokat mulattunk, nagyon jó volt. Most, hogy erről beszélek, olyan, mintha valaki másról beszélnék, hiszen olyan régen volt, húsz éve… Össze voltunk zárva hosszú időre, távol a családunktól, minden időnket együtt töltöttük, így nem volt nehéz, hogy igazi barátokká váljunk.

Részt vett már filmforgatáson a Csillagfény távolság előtt?

Igen, egy Woody Allen-film egyik jelenetében szerepeltem egy zenekarral együtt. Izgalmas volt látni, ahogyan rendez. Meg az is, ahogy készül egy film: reggel 5-kor már jelmezben, sminkben készen állnak a szereplők, elhangzik a párbeszéd, jönnek az instrukciók, hogy te állj ide, te maradj ott, felvétel, ennyi. Igazi filmben nem szerepeltem még, persze videóklipekben, koncertfelvételeken igen. A Csillagfény távolság forgatásán sem éreztem azt, hogy játszanék vagy ez egy film lenne, mert magamat adtam és igyekeztem természetesnek maradni. De elég fura volt látni magam a vásznon.

Egy utolsó kérdés: járt már Miskolcon?

Igen, rengetegszer. Az elmúlt harminc évben nemcsak Budapesten koncerteztem, több alkalommal itt is. Miskolc nagyon szép a régi házaival, szeretem az építészetét. Vannak itt barátaim és nagyon kedvelem a várost, ahogy sétáltam idefelé már ismerősek voltak az utcák. Néhány szót tudok is magyarul, elkezdtem tanulni, elképesztően nehéz nyelv, de szeretném megtanulni.