Szerdán ünnepli szülinapját a sztárépítész

Renzo Piano 1937-ben született Genovában egy építési vállalkozó fiaként. Egész életét meghatározta gyermekkori élménye, amikor édesapját az építkezésekre kísérve minden részletre kiterjedően nyomon követhette, hogyan épül fel egy ház. A családi vállalkozást bátyja vitte tovább, ő pedig a milánói egyetem építész karán ismerkedett a tervezéssel. 1964-ben szerzett diplomát, elsősorban az elemes és a kísérletező, könnyűszerkezetes építészet érdekelte – derül ki az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréjából.

1968-ban szülővárosában mutatkozott be első önálló munkájával, egy gyárépülettel, két évvel később pedig megkapta első nemzetközi megbízását, az 1970-es oszakai világkiállítás olasz ipari pavilonjának megtervezését. Munkája olyannyira lenyűgözte Richard Roberts brit építészt, hogy közös építészstúdió alapítását ajánlotta fel neki. 1971 és 1977 között dolgoztak együtt. Első közös munkájuk, a B and B vállalat novedratei (Como) irodaházának újszerű, technokrata megoldásai felkeltették a szakma figyelmét, és az épület kitűnő ajánlólevélnek bizonyult a párizsi Pompidou Központ megtervezésére kiírt pályázat elnyeréséhez is. Az 1977-ben megnyílt, forradalmi külsejű épület – tervezője szerint „a mai világ technikai megszállottságának paródiája” – a 20. századi építészet egyik ikonikus épületévé vált. A funkcionalista épületen még a kívül körbefutó csövek színkavalkádja sem öncélú, így különböztetik meg egymástól a víz, az elektromos áram, a klíma és az épület technikai működtetéséhez szükséges egyéb építészeti elemeket.

1981-ben Renzo Piano Építőműhely (RPBW) néven alapított cége – melynek párizsi, genovai és New York-i irodáiban jelenleg 150 munkatársával dolgozik – sorra nyerte el a megbízásokat. Ő tervezte Bázel közelében a Beyler Alapítvány múzeumát, az atlantai High Múzeum kibővítését, a San Franciscó-i természettudományi múzeum épületegyüttesét, az ökoépítészet egyedülálló alkotását.

Ő álmodta meg a mesterséges szigetre épített, monumentális kanszai nemzetközi repülőteret Japánban, a Parco Della Musica római zenepalotát, a The New York Times 319 méter magas manhattani irodaházát, a berlini Potsdamer Platz újrateremtését. Az ő nevét öregbíti London csupa üveg felhőkarcolója, a The Shard, a foggiai Pió atya zarándokközpont, ahol a kupolatemplom tetőszerkezetét – a valaha épített leghosszabb fesztávú kőépítmény – ötvenméteres kőboltív tartja. Az első spanyolországi megrendelése, a 2017-ben átadott santanderi Botín központ légies tengerparti épülete volt, amelyen 270 ezer kerek homlokzati kerámialap tükrözi vissza a környezetet. Az építésről készülő dokumentumfilmet Carlos Saurával közösen jegyzi.

Mind a mai napig tevékeny, ő tervezte a várhatóan 2019-ben Los Angelesben megnyíló Oscar-múzeumot, Olaszországban pedig idén nyáron kapott megbízást egy bolognai gyermekhospice gondozóház megtervezésére.

A Pompidou Központ tervezőjeként – a szakmában szokatlanul fiatalon – harmincöt évesen lett világhírű, kitüntetésekkel, művészeti akadémiai tagságokkal, díszdoktori címekkel ismerték el. 1990-ben a legmagasabb japán kitüntetéssel, Kiotó-díjjal, 1995-ben a szintén japán Praemium Imperiale művészeti díjjal jutalmazták. 1998-ban megkapta a legrangosabb építészeti kitüntetést, a Pritzker-díjat, amelyet „a modern és posztmodern építészet újraértelmezéséért” ítéltek oda neki. 2006-ban a Time magazin a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta, 2013 augusztusában az olasz államfőtől örökös szenátori címet kapott. Szenátori fizetését fiatal építészek ötleteinek, projektjeinek támogatására ajánlotta fel.

(Borítókép: Flickr)