Nyers húst és rovarokat kellett ennie, Feri számára mégis a gyerekei hiánya volt a legrosszabb a lakatlan szigeten

Bár a forgatás már jóval korábban befejeződött, a Survivor utolsó adását csak nemrég láthatta a közönség, október közepén szerezhetettünk tudomást arról, ki bizonyult a legjobbnak a szigeten.

Varga Feri ugyan ”csak” a második helyet szerezte meg a műsorban, viszont a csapat legkeményebb figurája kétség kívül ő volt. Aki nem mellesleg földink, hiszen rákóczifalvai, de Szolnokon sem ismeretlen. A marcona taktikai trénerrel beszélgettünk.

Ha bárki kicsit is utánanéz Feri előéletének, tudhatja, hogy korántsem ismeretlenek számára az extrém, vagy éppen veszélyes körülmények. Évekkel ezelőtt kommandósként nézett szembe a rosszfiúkkal, de ma sem áll messze tőle a kiképzések világa: túlélőtábort tart gyerekeknek, de női önvédelmet is oktat.

Azért mégis megkérdeztem: miért jelentkeztél a műsorba?

– Valójában nem én jelentkeztem. Van egy cimborám, akivel folyamatosan járunk különféle sporttal kapcsolatos kihívásokra és sokszor nevezzük be egymást lehetetlen dolgokra. Na, ő most ezzel viccelt meg engem, hogy a Survivor-re benevezett.

– Akkor szereztem az egészről tudomást, mikor a tévécsatorna küldött egy email-t, hogy elfogadták a jelentkezésemet és behívnának az első castingra. Így tudtam meg, bár a haverom már hívogatott akkor többször, hogy na, olvasod az email-jeidet? Utána is néztem a neten, hogy mi ez a műsor.

De csak elmentél végül a válogatásra…

– Igen, aztán majdnem ki is fordultam az ajtón, amikor megláttam mennyien vannak! A kijáratnál viszont megfogott egy lány, hogy legalább próbáljam meg, töltsem ki a nevezési lapot, csak pár perc. Valószínűleg megláthatott bennem a valamit, mert akkor is pont terepszínű cucc volt rajtam, kiképzésen voltam. Aztán épp nyílt az ajtó és be is hívtak, ott ragadtam. Három nappal később visszahívtak.

Nem bántad meg, hogy belementél? Mit gondolsz, jól jártál vele?

– Abszolút nem bántam meg, az biztos. Az egyébként sem jellemző rám. Hogy hogy jártam vele, azt egyelőre még nem tudom, de érzelmileg töltött a dolog, az biztos. Mióta vége a műsornak, a visszajelzésekből látom, hogy mekkora szeretettel fogadnak, borzasztó jól esik ez a sok pozitív dolog, amit az emberektől kapok.

A valóságshow szereplők általában megosztják a közönséget, nem mindenki fogadja őket kedvesen, akkor ezek szerint te csak pozitív visszajelzéseket kapsz, nincsenek károgók?

– Személyes negatív tapasztalatom nincs. Persze a közösségi oldalakon a kommentelők között mindig akad egy-két akadékoskodó, de ez kb. százból kettő, és mindig ugyanazok, akik valami miatt lehúznak. De ezekkel nem igazán foglalkozom, ilyen mindig volt és lesz is. Ez az egész nagyon szokatlan még nekem, alig tudom felfogni ezt a nagy érdeklődést, soha ennyi üzenetet nem kaptam. Az egyik közösségi oldalon már pénzt is próbáltak a nevemben gyűjteni, mikor én magam még nem is regisztráltam az oldalon. Szóval én lettem a 21. század Isaurája.

A kiseső játékosokat szinte sorra megkérdezték mindig, hogy mi volt a legnehezebb a játékban, a legtöbben az éhezésre voksoltak. Számodra mi volt a legdurvább?

– Persze, az éhezés mindenkinek gondot okozott, együtt éheztünk. Az viszont, hogy távol voltunk a családunktól, nem mindenkire egyformán hatott. A játékosok közül csak nekem vannak gyerekeim. Egész más az, mikor a szülőktől vagy távol, hiszen itt már majdnem mindenki elszakadt a szüleitől, nem együtt élnek. Ha a szüleiddel nem beszélsz egy hetet mondjuk, az kevésbé megrázó – bár nálam nagyon ilyen sincs. De a gyerekek esetében, akikkel együtt élek, mindig együtt vagyunk, szörnyű. Ezt tényleg csak azt tudja átérezni, akit várnak otthon a gyerekek. Na, ők nagyon hiányoztak.

Akkor az éhezés meg sem kottyant…

– Én azzal elvagyok, máskor is éheztem már, ugyan nem ennyire, de kaptunk annyit enni, hogy ne haljunk éhen. Bár sokat fogytunk mind, az biztos, nagyon rosszul néztünk ki a végére.

Említetted korábban, hogy két fiad van, ők mennyi idősek?

– A nagyobbik 26 éves, a kisebbik pedig most lett 11. Mindig a közelemben vannak, én nevelem őket. Sok csatát vívunk, hiszen vannak azért generációs különbségek – ahogy egyébként a játékosok többségével is volt, hiszen én voltam ott a legidősebb. Szóval megy a harc időnként, de imádom őket.

Ők hogyan viselték, hogy majd’ két hónapig nélkülözniük kellett téged?

– Nehéz volt nekik is. És persze kellett a logisztika, hogy ki, mikor, mit csinál, ki vigyáz a kisebbre, stb. De jól megoldották és barátok, ismerősök is segítettek.

A másik nehéz ügy, ami ráadásul sok konfliktust is okozhat egy ilyen játékban: az összezártság. Ráadásul idegenekkel, egy elszigetelt helyen, ahol csak magatokra és egymásra számíthattok. Te hogy viselted?

– Elég nehezen. Én úgy állok hozzá a dologhoz, hogy mindenkinek adok egy esélyt, mielőtt kialakul a véleményem róla. Viszont gyakorlatilag az első nap kiderült már számomra – a korom miatt elég jól kiismerem az embereket -, hogy ki az, akivel érdemes beszélgetnem, és ki az, akivel nem. Ezt persze sokan rossz néven vették, hogy jaj, hát neki a nevét sem tudom, stb. De nem érdekelt, én ilyen vagyok. A másik, hogy nem kerülöm a konfliktust, ahogy azt többen is teszik. Bele szoktam állni a dolgokba, elmondom a véleményem, ahogy mondani szokták, ami a szívemen, az a számon, és ez sokaknak nem tetszik. Tudom, hogy ez nehéz téma. Viszont azt tudni kell, hogy – bár lehet ez kívülről nem így jött le – sokat alkalmazkodtam a szigeten én is, hogy egyáltalán maradjak, és ne hagyjam ott az egész bandát, ne menjek át a sziget másik oldalára.

Bár ellenfelek voltatok, mégis egy csapat, valamennyire kellett, hogy egymást is segítsétek, nem?

– Nem volt erre szabály. Viszont nem tudtam nézni, ha szenvedtek, például tüzet rakni sem nagyon tudtak, meggyújtani pláne, úgyhogy segítettem. De többen mondták is utána, hogy jó néhány dolgot tőlem tanultak.

Te több szempontból tapasztaltabb voltál a többieknél.

– Igen, kommandóztam pár évet, a túléléssel pedig mindig is foglalkoztam, ezen a vonalon mozogtam, mindig ilyen militarista szemléletem volt. Ma is ez az életem, gyerekeknek tartunk túlélőtábort például. Persze más környezetben, a dzsungel túlélés számunkra nem igazán életszerű. Viszont egy katasztrófa, földrengés, vagy háború már valósabb környezet lehet, a kiképzés erre készít fel, hogy legyen esélyed a túlélésre. Kemény dolog, de sokkal jobban felkészíti a gyerekeket az életre, mint ha a számítógép előtt ülnek naphosszat.

Szarvák Emese