Csempészáru az örökkévalóságból, avagy: akik megfújták Bachot

A teljesen laikusok számára olyan hasonlatokkal tudok élni, mint:

- a German Brass olyan, mintha egy íróklubban csücsülne Homérosz, Arany János, Shakespeare, József Attila, Hrabal, Dosztojevszkij, Pilinszky, Thomas Mann, Hamvas Béla meg mondjuk Weöres Sándor.

- a German Brass olyan, mintha együtt énekelne Freddie Mercury, Michael Jackson, Elvis Presley, Johnny Cash, Axl Rose, Janis Joplin, Alicia Keys, Frank Sinatra, Myles Kennedy és mondjuk Aretha Franklin.

- a German Brass olyan, mintha egy filmben játszana John Malkovich, Robert De Niro, Meryl Streep, Anthony Hopkins, Sean Connery, Judi Dench, Tom Hanks, Charlton Heston, Emma Thompson meg mondjuk Audrey Hepburn.

- a German Brass olyan, mint az 1992-es amerikai DreamTeam Magic Johnsonnal, Charles Barkley-val, Michael Jordannel, Patrick Ewinggal, Larry Birddel, Karl Malone-nal... (Könnycsepp elmorzsolva.)

Na. Szóval, értjük.

Vehetnék egy nagy levegőt, és eláraszthatnám a Kedves Olvasót mindenféle szuperlatívuszokkal, de ez fölösleges, mert a komolyzene terén kevésbé jártasaknak úgysem mondana semmit a nagy dicshimnusz, akik pedig nyakig benne vannak a buliban, azok úgyis tudják, hogy az együttes A-kategóriás. Mondhatnám úgy is, hogy a German Brass egyenesen a Parnasszus rezesbandája. Ha Chuck Norris képes elszámolni végtelenig (kétszer), a German Brass lekottázza és el is fújja azon nyomban.

A csapat nem is állt olyan nagyon távol a végtelen megszólaltatásától. A Mátyás-templomban előadott Bach-műsoruk tulajdonképpen nem volt más, mint az örökkévalóságból áthozott csempészáru zsibvására.

Írhatnám azt is, hogy “a világhírű German Brass koncertjével kezdődött meg a Con Spirito Egyházzenei Fesztivál május 15-én”, de pontosan ez lenne az a tagmondat, mely után mindenki ásítana egy Mátyás-templom-belmagasságnyit, és minden teketória nélkül továbbgörgetne.

Ehelyütt megpróbálom összefoglalni, miről maradt le az, aki nem tudott ott lenni a koncerten. Nem azért, hogy savanyítsam a drága magyar szőlőt, nem is azért, hogy összefacsarjam a szíveket, és nem is azért, hogy a leereszkedő sznobizmus samponjával adjak fejmosást a kocakultúrálódás feketeöves nagymestereinek, hanem azért, hogy legközelebb még véletlenül se hagyjon ki senki egy ilyen pillanatot.

Évek óta magyarázom, hogy a komolyzene szexi, egészséges és örökké tart (hogy némi képzavarral éljek, ebből a szempontból még a futást is lekörözi, hiszen testi erőnlétünk és küllemünk előbb-utóbb úgyis szottyadék lesz), és még csak érteni sem kell hozzá! Ezt az alábbi egyenlettel tudom bizonyítani: a zöldfülű nem egyenlő a botfülűvel. De ha valakinek a hallószerve mégis egy levélszínű gallyacskára hajazna, a muzsika akkor is hatni fog rá. Méghozzá pozitívan.

A komolyzene nem személyválogató, nem akar eladni semmit, nem gyömöszöli magát radio edit verzióba, nem silányul hozzá a marketinghez és nem elégszik meg a gagyival. A komolyzene nem azért komoly, mert rezignált, karótnyelt sznoboknak gyártották volna, hanem mert szó szerint mindenkinek, az emberiségnek és az egyes embernek is a létező legjobbat, legszebbet, önmagából és a szem számára láthatatlan világból is a legtöbbet adja olyan elképesztő változatossággal, hogy alig győzzük halászni az ízlésünknek megfelelő gyöngyszemeket a bőség zavarosában.

Gondoljunk bele, simán képesek vagyunk tízezreket kifizetni, amikor egy Sting, egy Black Sabbath, egy Gorillaz, egy Nightwish vagy egy Ennio Morricone fellép az Arénában, hiszen ők műfajuk legjobbjai, olyan legendák, akiket még akkor is szívesen meghallgat élőben az ember, ha otthon a polcon nem tobzódnak nála az említett előadók lemezei. Ha a fél havi fizetését ott is hagyja értük, az egyszeri zenekedvelő tudja (oké, nagyon reméli), hogy az ilyen pillanatokért megéri áldozatot hozni, valahol legbelül, titkon számít rá és izgatottan várja, hogy a komolyan vett, magas színvonalú koncertélménytől valami megfoghatatlan, csodálatos módon többé váljon. És ha ennyire lélekdúsító tud lenni a könnyűzene, vajon mit várhatunk a komolyzenétől? Ráadásul attól a fajta komolyzenétől – nevezzük nevén a gyereket: Bach zenéjétől –, ami nem hogy nem tagadja, de hirdeti is az ember spirituális természetét? Ami meri bevallani, hogy a Maslow-piramis nem ér véget az önmegvalósítással, mert szükségünk van a transzcendensre is? Ami elég tökös ahhoz, hogy nyíltan figyelmeztessen: ha nem nyújtózunk az ég felé, ne csodálkozzunk, ha egy merő görnyedés az életünk.

Ellenvetésként felhozható, hogy oké, de én nem ismerem Bachot, a franc se tudja, mit hallok majd a koncerten, nem fogok hatezres jegyet venni a Mátyás-templomba egy vadidegen bagázs tülkölésére, amúgy meg fészkelődjön a kényelmetlen templomi padban az, akinek hat anyja van.

Nos, nem rossz próbálkozás, de korábban keljen fel, aki épkézláb kifogást akar találni. Bach zenéjét, például az Air-t (többek között a Hetedik című Morgan Freeman-Bratt Pitt-filmből) és a „barokk Despacitóját”, a d-moll toccata és fúgát (tudjátok, orgona, ratataaaaa, tirarararaaaaaa-ra) mindenki ismeri, még azok is, akik azt hiszik, hogy nem. Sőt, még azok is ismerik, akik sírva könyörögnek, hogy bárcsak ne ismernék őket – no nem azért, mert annyira borzalmasak lennének, hanem mert annyira agyonjátszották már ezeket a darabokat, hogy szinte megfosztották őket a katarzis-potenciáljuktól. (Ismerős az enyhe émelygés, mely akkor fog el, ha milliomodszor is a Für Elise szól a kapucsengőn, és Vivaldi Négy évszaka az ügyfélszolgálatos vonalon?) A German Brass zsenialitása egyrészt abban áll, hogy ha rézfúvós kamaraegyüttesre készített átiratban is, de képes visszaadni ezeknek az unalomig ismételt daraboknak a patyolattiszta önmagukat. Képes újra megláttatni valamit, ami mellett hosszú évek óta elrobogunk, és képes eredeti fényében megcsillogtatni egy-egy fakulni látszó üzenetet.

Persze nemcsak a toplistás slágereket adták elő. Műsoruk Bach legszebb alkotásaiból, döntő részt a keresztény (evangélikus) zene remekeiből állt össze. A laikus közönség persze tojik a zenetörténeti beágyazottságra, a lényegre kíváncsi – de azt is hiánytalanul megkapta: a műsor gyönyörű volt, hangulatos, érdekfeszítő és kellő mértékben változatos, gördülékeny, befogadható és lélekfürdető. A fesztivál jellegére, valamint a közönségre hangolt érzékkel, jó ízléssel kiválasztott darabok között volt a 3. Brandenburgi verseny Allegro tétele, a Magnificatból az Esurientes, a Jézus nékem drága kincsem (Jesus bleibet meine Freude), valamint korál-előjátékok és kantáta-részletek.

Az együttes másik védjegye, hogy a stúdiófelvétel-szerű tökélyt az élőzene mással össze nem hasonlítható, elképesztő hatást gyakorló áradása közben végig fenntartja. Hangindítás, belépések, levegővétel, dinamika, szólam-szólók, tempóváltás... egyszerűen minden a helyén volt. Ez olyasmi, amit az is hall, akinek a komolyzene érthetetlenebbnek tűnik, mint egy szuahéli-bantu szótár. Maradjunk annyiban, hogy úgy játszottak a fiúk, hogy a koncert végén szmokingban, hangszerrel meghajlásra kivonuló „bajuszos rézangyalok” közül bármelyikhez (bármelyik facérhoz) ott helyben hozzámentem volna feleségül.

Amitől végképp értékesnek érezhette magát az, aki jelen volt, az az együttes által tanúsított, itthon a művészvilágban talán megrökönyödést is keltő, igazi kedvesség volt. Ritka az olyan alkalom, amikor a fizető vendég megérzi, hogy az előadó mélyen tiszteli őt, és tapasztalja, hogy a másik számára nemcsak anyagi értelemben kincset érő a jelenléte. A felszabadult derű ritka élményével ajándékozta meg a hallgatóságot a German Brass egyik kürtöse, Klaus Wallendorf, aki magyar nyelven konferálta fel az elhangzó Bach-műveket. Akcentusa és frappáns humora nevetésre hangolta, a tartalmas szöveg értő figyelemre késztette és a zene világában eligazította a közönséget. A zenész fonetikus leírás alapján olvasta fel az átkötő szövegeket, elképesztő volt látni, hogy vette a fáradságot olyan szinten elsajátítani a könnyűnek korántsem nevezhető magyar nyelvet (najó, kiejtést), hogy képes volt hatásosan előadni akár egy korall-korál szójátékot is, és ösztönösen kijavítani magát, ha s hang helyett sz-t ejtett egyes helyeken. Megérdemelte a több rendbéli vastapsot.

A German Brass hetvenes évekbeli alakulása óta most játszott először Magyarországon, és noha itthon is kiváló rézfúvós együttesek vannak – például az Ewald Rézfúvós Együttes vagy az In Medias Brass – ilyen koncertre jó, ha egy évtizedben egyszer sor kerül, nálunk meg ezen a héten három is akad. A rézfúvós zene mágusai tegnap a Debreceni Református Nagytemplomban varázsoltak, ma pedig a szegedi Dómban játszanak a fesztivál keretében.

Még odaérhet a Kedves Olvasó.

Borítókép: a German Brass. Forrás: filharmonia.hu