Kertész Iván énekes a „terítésfelelős” karácsonykor – vidéken másként örülnek az emberek

Rózsika néni legalább annyiszor szerepelt a tévében, mint unokája, őszinte gondolatai, szókimondó természete miatt „falták” a nézők és persze a forgatóstáb is. Tiszaföldvári otthonában látogattuk meg őt.

– Idén az ünnepi vacsora az egyik lány unokámnál lesz, Ivánka fog teríteni! Olyan ügyes ebben, hogy párját ritkítja! – emeli fel ujját a nyugdíjas, majd elmeséli, unokája még székhuzatot, asztalközepet is varrt az édesanyjával. Mert annyira, de annyira ügyes!

– Jaj, Rózsi mama… – ingatja fejét zavartan a fiatalember, majd vesz egy mély levegőt, és ő folytatja: – Tényleg nagyon szeretjük a szépet! Tányérokból minden színű van, evőeszközökből is bőven tudok válogatni.

Ezeket gyűjtöm, ez a hobbim. Volt egy időszak, amikor azon gondolkodtam, rendezvényszervező leszek, aztán… mégiscsak a színpad felé vettem az irányt – fűzi hozzá.

– Ivánka a legkisebb unokám, és amíg élek, nekem Ivánka marad – néz unokájára határozottan a mama, csak azért is visszatérve az előző témára.

– Amikor a Sztár Akadémiába bementem, mindenki mosolygott a megszólításon, de nem foglalkoztam vele… Anyukámnak is mindig „kislányom” maradtam.

– Emlékszem, egyszer idős anyukám kifejtette, hogy a piros színű ruhát ő már nem veszi fel, túl öreg hozzá. „De te még, kislányom, nyugodtan felveheted!” – mondta, aztán megkérdeztem tőle, hogy „mit tetszik gondolni, hány éves vagyok? Hatvannyolc! Hát akkor…?”

Mindketten nagyot nevetnek a történeten, közben Iván hozzábújik a nagyijához. Azt mondják, nagyon szoros köztük a kapcsolat, az egyébként cibakházi Iván gyakran meglátogatja nagymamáját.

Most, az ünnepek néhány napját is együtt töltik. A huszonötödike lesz a „fő” nap, amikor a tágabb család egy asztalhoz ül le. Rózsika néni idén csak a húslevest főzi, azt mondja, ezzel nem lesz sok munkája, a többi finomságot a remek háziasszony unoka készíti el.

– Alig várom a karácsonyt, imádok enni! Sokszor, sokat! És hát ez az ünnep erről is szól… – csillan fel Iván szeme, hozzáfűzve, ilyenkor mindig magára kap pár kilót, aztán nem győz fogyókúrázni.

– Mert mégiscsak ügyelni kell arra egy színpadon szereplő embernek, hogyan néz ki. Most is már második hónapja tart a fogyókúrája, de a karácsony miatt biztosan felfüggeszti egy időre.

– És hát az estig tartó nagy beszélgetések…! Azokat is nagyon szeretjük! – veszi át a szót Rózsika néni, hozzáfűzve, míg a fiatalok a jövőről, addig ő a múltról beszél.

– A csodát! Mindannyian sztorizunk és nagyokat nevetünk! – javítja ki Iván, megsúgva, a mostani karácsony attól lesz különleges, hogy először lesz a nővérénél a „nagy összejövetel”.

– Hogy nekem mikor lesz önálló otthonom, nem tudom. Egyelőre egy budapesti kollégiumban élek, színészképző iskolába járok. Tizenkilenc éves vagyok, most jó így, együtt a családdal.

– És persze otthon, Cibakházán, mert adhatnak nekem bármilyen munkát a fővárosban, én mindig visszajárok ide, ez a szülővárosom, itt érzem jól magam. Azt vettem észre, vidéken másként, sokkal jobban tudnak örülni az emberek, mint Budapesten. Én még sokáig ezekhez a másként örülő vidékiekhez szeretnék tartozni.

Elhúzható függönyt kapott

Kertész Iván kicsi kora óta vonzódik a színházhoz. A színpadi függönyhöz mindenképpen. Amikor kisgyermek volt, édesanyja varrt neki egy elhúzható függönyt, hogy fia „igazi” színházban érezhesse magát.

Nem is kímélte a családot, maga kitalált történetekkel szórakoztatta őket. De leginkább önmagát.

– Bevallom, nem gondoltam volna, hogy valaha igazi énekes lesz Ivánkából – meséli Rózsika néni.

– Amikor jelentkezett a tehetségkutatóba, szegénykére ráhagytuk, nem fűzve hozzá sok reményt. Eleinte mondtam is az anyjának, hozzuk haza Ivánkát, hát milyen rosszul érzi magát ott a nagy idegenben!

– Aztán már büszke voltam rá, nagyon is! Vettem egy füzetet, mindig abba jegyeztem le, melyik zsűri, hány pontot adott. A róla megjelent cikkeket kivágtam, a tévéfelvételeket megőriztem. Mai napig szoktam nézegetni ezeket…

Joó Zsuzsa