Életet menthetnek a szociális munkások a megyeszékhely utcáit járva

Vigh Zsolt utcai szociális munkás kollégáival felváltva, minden este nyakába veszi a várost, és felkeresi a fedél nélkül élőket, vagy ahogy ő mondja: az ügyfeleket. Vele tartottunk.

– Két éve élek az utcán. Szentesről származom, otthagytam a családomat. Nem jöttünk ki túl jól, úgy döntöttem, eljövök… – meséli az ötvenegy éves Berki Sándor, miközben a Zsolttól kapott teát, a pogácsával együtt a hátizsákba pakolja.

– Nagyon nehéz… – feleli arra a kérdésre, hogy mindezt hogy lehet túlélni. – Ilyenkor télen éjszakára bemegyek a szállóra, de nyáron például kint aludtunk itt, a Zagyva-híd alatt két-három barátommal. Ebből nagyon nehéz kilépni… Ha megtudják, hogy valaki hajléktalan, nem igazán adnak munkát.

Kiderül, jelenlegi helyzete fő oka az alkohol.

„Nem mondhatom azt, hogy jó, holnap beszélünk”

– Azt lehet mondani, hogy szinte mindenki iszik, aki kint van az utcán… Mondjuk én már két-három napja nem ittam bort. Most megpróbálom a cigit is lerakni, szeretném egy kicsit helyrerázni magam… Nem fogadok meg semmit, de megpróbálom. Önmagam hű tanúja leszek… – teszi hozzá elgondolkodva.

Hamarosan indul a busz a nyolc kilométerre lévő krízisszállóra, elköszönünk Sándortól, majd gyalog indulunk a piac környékére. Míg megyünk, arról faggatom Zsoltot, mi kell ahhoz, hogy valaki bírja ezt a fajta munkát.

– Empátia, tolerancia, problémamegoldó készség, gyors helyzetfelismerés, nagyjából ezeket soroljuk fel, amikor meglátja a keresett, fedél nélkül élő párost. Ők is a buszra várnak, Zsolt beszél velük is, majd visszajön.

Közben elmondja, bejelentést kapott arról, hogy a Szapáry út környékén egy ügyfelük kissé szenvtelen módon kéreget. Kocsiba ülünk, irány az Árkád.

– Szoktunk kihozni meleg teát, de takaró és kötszer is van nálunk. Ha adományba kapunk, mint most is, pékárut, ennivalót is hozunk, de azt inkább a melegedőben osztjuk. Többnyire felmérjük az igényt, mire van szükség.

– Átlagban tíz-tizennégy ügyfélhez látogatok ki, megkérdezem, milyen volt a napjuk, hogy telt, történt-e valami rendkívüli, mire van szüksége, van-e valami ügye, amit el kell intézni. Segítünk az álláskeresésben is – sorolja a feladatokat.

– Ez olyan, mint bármelyik más szakma – válaszolja arra a kérdésre, hogyan lehet bírni azt, hogy az ember nap mint nap szomorú sorsokkal szembesül.

– Annyiban más, hogy itt valóban élethelyzetekről van szó. Nem könnyű, de mindig is ez a terület érdekelt, mert nagyon komplex tudást kíván. Mert ha olyan helyzetben találok egy embert, azt meg kell oldanom, nem mondhatom azt, hogy jó, holnap beszélünk…

Ebben sokat segít, hogy nagyon jó kapcsolatot ápolunk az ügyfelekkel.

Zsolt 2012 óta dolgozik a szakmában, egy éve lát el utcai szolgálatot. Azt mondja, nem érezte még magát veszélyben, de nagyon sok helyzetben kell higgadtan viselkednie.

– Például, ha elkezd hangoskodni egy ügyfél, mert mondjuk ittas és valami nem tetszik neki, és te is elkezdesz vele kiabálni, akkor még agresszívebb lesz… Egy hidegben kint fekvőnek is addig beszélünk, ameddig meg nem győzzük, jöjjön be a szállóra.

Beszippanthatja az utca ezeket az embereket

Közben megérkezünk az Árkádhoz, körbejárunk, de a kéregető ügyfélnek híre-hamva sincs. Ezért ismét autóba szállunk, a Kassaira tartunk. Az egyik panelházak közötti parknál szállunk ki.

– Az elemlámpa ilyenkor a szemünk – mutatja Zsolt, miközben bekapcsolja a világítószerkezetet. Valóban csak így tudunk haladni, a parkban szinte vaksötét van, vizes fűbe süpped a lábunk.

Ahogyan a bokrokat ellenőrzi, az egyik fa alatt, a sűrű cserjével benőtt kis védett területen ágakkal álcázott sátrat talál. Benne két takaró, párna és kispárna, az ágyneműk a nedvesség miatt láthatóan már penészedni kezdtek.

A kunyhó üres, csak a csörtetésünkre megriadt galambok szárnycsattogása veri fel hirtelen a csendet. Továbbmegyünk, cél a Tallinn-lakótelep nyitott szabadidőközpontja. Itt főleg nyáron fordulnak elő fedél nélkül élők, de ki

tudja…

Útközben Zsolt folyamatosan figyeli a környéket is, egyelőre nem lát ügyfelet. Közben arról beszélgetünk, mennyire gyakori az, hogy ezek az emberek vissza tudnak térni a társadalomba.

– Minél kevesebb időt tölt valaki az utcán, annál nagyobb eséllyel – mondja a szakember. – Ebben nagy szerepe van annak is, hogy ilyenkor még nem ismeri a túlélési stratégiákat.

– Elég gyakorlottak abban, és tudják is, hogy az alkoholfogyasztás a hidegben milyen veszélyeket rejt. Ezért gyakran felöntik más folyadékkal, például vízzel az alkoholt. Vagyis hígítják.

– Egyrészt több lesz belőle, másrészt ez segít abban, hogy ne üsse ki őket, és ne aludjanak el a mínuszokban. Mert az végzetes lehet. Egy idő után megismerik az útvonalakat és egymás területeit is, később pedig teljesen beszippanthatja az utca ezeket az embereket – teszi hozzá.

A Tallinn szabadidőparkja csendes és sötét. A törött üvegű raktárépületek üresek, a játszótéren sincs senki. Hátul, az erdősebb területen egykor még a legnagyobb télben is aludtak, ma már nem jellemző. Oda tartunk.

Vaksötétben, sárban botorkálunk, száraz falevelek ropognak a talpunk alatt. Gyorsan hűl a levegő, a feltámadó szél kezdi elviselhetetlenné tenni a hideget. Szerencsére senki nem választotta ma menedéknek ezt a területet, ahogyan az egyik nagyobb boltnál lévő placcot sem.

Mivel a Móra úti lakótelep környékén is rendszeresen megfordulnak az ügyfelek, ott is szétnézünk, most néhány járókelőt leszámítva, az is csendes. A pláza felé tartva viszont Zsolt meglát egy ügyfelet a zebránál. Int neki, az ősz, szakállas férfi bólint. Találkozunk a parkolóban.

„Most tizenöt forint van nálam, vagy húsz…”

– Több, mint egy éve vagyok az utcán… Nincs más egyelőre. Egykor volt lakásom, de felhalmoztam egy nagyobb köztartozást, és elúszott – meséli Miheller Károly, aki eddig egyik hajléktalantársával járta a várost, de már két napja nem látta, így most egyedül kószál a városban. A Zsolttól kapott teát szinte azonnal felhajtja, látszik, hogy jólesik a meleg folyadék.

– Napközben élelmet keresek… Kint vagyok a hajléktalanszállón, ott nagyon jó meleg van. Fürdeni is lehet, ágy is van. Nyáron kint is nagyon jó… Az ősz nem volt rossz. A tél hideg, a tél rossz. Az eső, hó, hideg, az mind ellenség. Ráadásul megvonták a szociális segélyemet… Most tizenöt forint van nálam, vagy húsz… már harminc biztos nincs.

Elbúcsúzik ő is, indul a szállóra. Mi pedig Vigh Zsolttól köszönünk el. Neki még dolga van. Este tízig még számtalan emberen segíthet...

Meleg étel és szállás is várja a rászoruló embereket

– A téli időszakban mi már októberben elkezdjük a felkészülést, az utcai szociális munkások elkészítik az úgynevezett szociális térképet, van egy téli és egy nyári – tájékoztatta honlapunkat Dabisné Zsoldos Mónika, a Humán Szolgáltató Központ hajléktalansegítő szolgálatának vezetője.

– A Tószegi úton, az időszakos férőhelyen már plusz tizenöt férőhellyel várjuk az ügyfeleket, a nappali melegedő hétfőtől péntekig, nyolctól négyig van nyitva egész évben, ebben nincs újdonság.

– Talán annyi, hogy ilyenkor jóval többen veszik igénybe. Míg nyáron negyvenen, ilyenkor már ötvenen is megfordulnak. Mindenkinek tudjuk biztosítani a melegedést, ételmelegítést, tisztálkodási lehetőséget, mosást, csomagmegőrzést.

– Egy program keretében étkezést is biztosítunk mindennap az utcai életmódot folytató ügyfeleknek, vagy aki veszélyeztetett – tette hozzá a szakember.

Molnár-Révész Erika