Három szakember, aki életre szólóan választott hivatást – Aranykoszorús mester lett a két asztalos és a szobafestő

Magasan képzett, elhivatott szakemberekből nagy a hiány, meg kell becsülni őket, hiszen hozzáállásuk, szakmaszeretetük példaként állítható a korunk fiataljai elé. A napokban három szakembert avatott Aranykoszorús mesterré a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kereskedelmi és Iparkamara.

Az asztalosságnak is megvan a szépsége

– Az én mesterem mindig azt mondta, hogy egy jó asztalosnak a koporsótól a haranglábig mindent el kell tudni készíteni – vallotta meg Rácz Miklós kisújszállási asztalosmester, aki 1966-ban tette le a mestervizsgát.

– Minden szakmának megvan a szépsége, az asztalosé az, hogy egy élettelen tárgyból hozunk létre valami szép dolgot. A fa pedig egy különleges anyag, nagyon kell ismerni, hogy tudjuk, melyik fajtából mit lehet elkészíteni, és fizikailag is meg kell dolgozni vele.

– A fa természetessége, már a látványa jellegzetes hatást tesz az emberre. Ha bemegyünk egy fával burkolt épületbe, mennyivel jobban érezzük magunkat, mint egy műanyaggal borított helyiségben.

Rácz Miklós pályafutása még 1957-ben kezdődött, amikor asztalos vállalkozó nagybátyja elhívta magához tanulónak.

– Majdnem egy évet töltöttem nála, de akkoriban a maszekokat nem túlzottan kedvelték, így végül elment dolgozni egy vállalathoz, én meg egy KTSZ-hez tanulónak, ahol megszereztem a szakmunkás-bizonyítványt is, és 1976-ig dolgoztam náluk.

– Tanulóként kezdtem, végül műhelyvezető lettem. Közben tanultam építőipari technikumban is, és pár évet az építőiparban töltöttem. 1977-től visszatértem eredeti végzettségemhez, a kisújszállási szakmunkásképző intézetben tanítottam az asztalos szakmát, először, mint gyakorlati oktató, majd mint elméleti tanár – idézte fel pályafutása állomásait.

– A családban más nem nagyon érdeklődik a szakma iránt, a gyermekem sem, pedig egy jól felszerelt műhelyem van – sajnálkozott. – Még a mai napig is dolgozgatok, igaz, már csak a családban, magunknak…

A szobafestőknek is meg kell harcolniuk

Kovács István szobafestő-mázoló-tapétázó mester 14 évesen kóstolt bele a szakmába: 1958-ban állt munkába, mikor a szolnoki, Ságvári körúti sorházak épültek, és elkelt a munkáskéz.

– Régen nem úgy zajlott a szakképzés, mint manapság, hogy az iskolapadban kezdik, akkoriban először munka volt. – hangsúlyozta a szakember, aki 1976-ban szerzett mesteri címet.

– Egyébként fodrásznak készültem, de Balatonzamárdiból kerültem Szolnokra, elég későn, és már betelt a létszám. A testvérem szobafestő-mázoló volt, így az ő példáját követem.

– Nem bántam meg, több mint negyvennyolc évet dolgoztam ebben a szakmában, és alig van épület Szolnokon, melyet én vagy az irányításom alatt dolgozó emberek ne festettek volna. A Ságvári körút, a Vosztok, a vasútállomás, a Széchenyi-lakótelep, a gyárak, üzemek…

– Amikor végeztem tizenhat évesen a 605. Számú Ipari Tanuló Intézetben, éreztem, hogy többre vagyok képes. A dogozók esti gimnáziumában leérettségiztem 1968-ban, tanfolyamokra jártam, és egyre feljebb kerültem a ranglistán, művezető, később építésvezető lettem.

– 1988 tavaszán a Szolnoki Építő-Javító és Szolgáltató Vállalat, ahol dolgoztam, tönkrement, ekkor lettem vállalkozó, 2006-ig, amikor betegségem miatt 62 évesen abba kellett hagynom.

– De a kereskedelmi és iparkamarában, illetve annak jogelődjében, a kézműves kamarában mindig aktív voltam. Most a szobafestő mestervizsga-bizottság és a szintvizsgabizottság elnökeként, és mint szakképzési szakértő tevékenykedem – számolt be róla.

– Az oktatás mindvégig elkísért, és tanulóimnak mindig azt mondtam: ha nem tudod megtalálni a szakmában az örömöt, nem ér az egész egy hajítófát sem.

– Mert nem elég, hogy elviselnek minket egy lakásban vagy egy irodában, meg is kell, hogy szeressenek, de ehhez úgy is kell viselkednünk.

– Amikor egy lerobbant épületet megkapunk, gyönyörű széppé varázsoljuk, és mint egy feldíszített menyasszonyt, úgy adjuk át – hát kell ennél több öröm? Csak annyit tudok mondani a fiataloknak, hogy mindenkinek magának kell megharcolnia az eredményért – hangsúlyozta.

Két lánya, két unokája van, de a szakmát egyik sem viszi tovább.

Az autószerelő-képzésben vannak hiányosságok

A tószegi Turcsányi István gépjárműjavító és -szerelő mester is fiatalon kitanulta a szakmát, és 1971-ben szerzett mesteroklevelet.

Pályafutása során számos elismerést kapott, 2011-ben a VOSZ a Területi Prima Gálán, mint az év autószerelője díjazta, van kiváló képzőhely minősítése is, de még Németországban is kapott oklevelet. Mint elárulta, az iroda egyik fala ezekkel az elismerésekkel van kitapétázva.

Hetven felé közeledve, a szerelőműhelyt már bezárta, de nem adta el: lányával együtt autókkal és utánfutókkal kereskedik, és ha egy-egy külföldről behozott kocsin valamit javítani kell, azt még ő maga megcsinálja.

A szakmai érdekképviseletből is kivette részét, az Autószerelők Országos Szövetségének megyei elnöke volt. Ma már egyesületként működik, ahol tiszteletbeli tag.

Nagyon fontosnak érzi a fiatalok megfelelő felkészítését a pályára.

– Nálunk vannak hiányosságai a szakképzésnek – mutatott rá. Tizenkét évig járnak iskolába a gyerekek, és a tizenharmadik évben akarnak belőlük autószerelőt faragni. De ez olyan szakma, amit egy-két év alatt nem lehet elsajátítani, még három alatt sem.

– Voltak konfliktusaim is szülőkkel, akik autószerelőt szerettek volna csinálni gyerekükből. Kérdeztem, jó tanuló a gyerek? Mondták, hát, elég gyenge.

– De én bukott tanulót nem akartam foglalkoztatni, egyébként is a gyereknek rossz, ha nem tudja elvégezni az iskolát, vagy csak olyan szinten, amivel nem tud aztán boldogulni. A technika, a kocsik, az eszközök, a műszerek, a szoftverek folyamatosan fejlődnek, nagyon fel kell kötni a felkötnivalót, hogy kövesse az ember – fejtette ki a mester.

Egy lánya, egy fiú- és egy lányunokája van.

– A gyerekek is szeretik az autókat, hiszen itt nőnek fel közöttük, de nem tudni, akarnak-e velük esetleg majd komolyabban foglalkozni. Most lesz hét éve, hogy meghalt a fiunk, ő volt az, aki folytatta volna a szakmát – mondta szomorúan.

Kovács Berta