A fekete puli igazi magyar érték, butaság, hogy „halált hoz”

„Szeretném megcáfolni a november 15-én megjelent, A nagy feketekutya-szindróma című cikkben leírtakat. Aki kitalálta ezt a jelenséget, a hagyományokról és a magyar értékekről, mit sem tud. A magyar puli ugyanis ősmagyar juhász kutya, a leghűségesebb társa az embernek. Szinte várja a szót a tekintetével és éber is.

A magyar juhászat már elveszőben van, mint a hagyományok, de nem szabad róluk elfelejtkeznünk, mert akinek múltja nincs, annak jövője sincs.

A fekete puli kutya nálunk kertes házban, párban él, szabadon. Az egyik a bejárati ajtónál őrködik, a másik az állatok közelében talált vackot magának, hogy a gazdit biztonságban tartsa. Ezért a gazdi megjutalmazza az ebéd egy részéből, simogatással, fürdetéssel.

Családtagként bánunk vele és meg is hálálja a törődést.

Hamarabb a kapunál van, ha jön egy idegen, mint ahogy a csengő megszólal.

Nyáron, a melegben már várják, hogy az ötvenliteres kinti kádban megfürdessük őket, jutalomfalatokat kapnak, mint a gyerek a jó tettért, pedig gyerekeink, unokáink vannak.

Az idegent viszont nem kedveli, körbeszagolja, járt-e már nálunk, aztán tovább megy. Várja a jelzést a tekintetünktől, hogy beengedje-e vagy sem.

Talán el lehet mondai néhány kutyáról, de a puliról biztosan nem, hogy „halált hoz”. Ez butaság.

Korábban kuvasz kutyáink voltak, azok is hűségesek, csak bántani egyet sem szabad, mert szóból ért minden kutya. Aki ezt nem tudja, nem is kutyaismerő, -szerető. Inkább fizetik a drága riasztót fölöslegesen, mint hogy egy kutya vigyázzon a kertes házra.

Egész életemben tiszteltem ezt a fajtát, még ha fekete is. A mi kutyáink még a kapunkon sem szöknek ki, mert egymást és minket sem hagynának el soha. Ha meghallják a tűzijátékot, akkor a kinti helyiségben a lábunk mellé ülve néznek ránk.

Tudják, hogy mi vigyázunk rájuk és nem lehet bajuk, mert simogatjuk őket.”

Egy hűséges kutyatartó Jászkisérről

Borítókép: Shutterstock