2017.11.24. 17:30
Élet az édesanya után: ez a szolnoki család egy balesetben veszítette el a legfontosabbat...
Tavaly október 22-én a martfűi kanyarban két személyautó ütközött össze frontálisan. A vétlen kocsiban egy szolnoki család utazott: anya és ikrei. Az édesanya nem élte túl a balesetet.
Bence (balra) és Kristóf az édesapával, Károllyal. Ma már a süteménykészítés sem okoz nekik gondot.
Fotó: Joó Zsuzsa
Az apa most úgy döntött, elmeséli honlapunknak, milyen az élet anya és feleség nélkül.
– A nap minden percére emlékszem. Feleségem, Elvira elindult az ikrekkel Martfűre, gyógyúszásra. A helyi rádiót hallgattam, amikor bemondták, súlyos baleset történt a martfűi kanyarban.
„Rossz érzésem támadt, nagyon rossz...”
– Próbáltam hívni Kristófot, a fiamat. A készülék kicsörgött, de nem vette fel. Aztán Elvirát kerestem, de hiába. Az öcsém derítette ki, hogy a családom ült az egyik autóban, de nem mi voltunk a hibásak – mesél a tavaly októberi eseményekről otthonában Tóvizi Károly.
A két, most 12 éves fiú ott sertepertél körülötte, az iskolatáskába pakolnak be másnapra. Közben egy kis vacsora is az asztalra kerül: maguk sütötte aprósütemények.
Együtt eszegetünk, közben a múltról mesélnek, amikor még anya is ott volt velük, majd arról, amikor már nem...
Azt mondják, ez idáig nem beszéltek erről, ez az első eset.
– Elvirát újraélesztették a helyszínen, majd a fiúkkal együtt azonnal a kórházba szállították. Azt mondták az orvosok, kérdéses, mi lesz a feleségemmel, a fiúk szerencsére stabil állapotban voltak. Gyalog mentem haza Szandaszőlősre, közben sírtam.
– Nyolc óra után a kutyák keservesen vonyítani kezdtek, majd megcsörrent a telefonom: közölték, hogy Elvira elment. Körbenéztem a lakásban, ott voltak a kiterigetett ruhák, a mosógép mellé készített szennyes, a mosogatnivaló.
„Tudtam, hogy innentől kezdve egy új élet kezdődik. Azon az éjszakán egy percet sem aludtam.”
Másnap reggel Karcsi odaült az internethez és a közösségi oldalon segítséget kért: nyolcórás munkát keresett.
– Vállalkozó voltam addig, akkor dolgoztam, amikor csak tudtam. Emiatt a gyereknevelésben alig vettem részt, azt se tudtam, hogyan kell a mosógépet elindítani, hogy melyik Kristóf és melyik Bence ruhája, és hogy a kamrában mit fogok találni.
– Szükségem volt egy „normális” állásra, lehetőleg fizikaira, hogy a bánatomat, dühömet a munkával vezessem le. A cégem, a növényolajgyár segített. A fiúk sokáig voltak kórházban, így nyertem egy kis időt, hogy felkészüljek a fogadásukra.
– Még egy pszichológust is felkerestem, hogy ne szúrjam el a jövőnket. Aztán elérkezett a nap, amikor a fiúkat hazahozhattam. Bence berohant a nappaliba, rávetette magát az ágyra és ennyit mondott:
„nem gondoltam volna, hogy árván kell felnevelkednem”.
– Akkor, egy perc alatt úgy éreztem, felnőttek.
A fiúk mindent megmutattak az apjuknak: hogyan kell a ruhákat szétválogatni, a mosógépet bekapcsolni – ezeket ugyanis az anyjuk mind megtanította nekik.
– Közben sírtunk, veszekedtünk, kiabáltunk egymással. Bennünk volt a feldolgozatlan feszültség: a feleség, az anya hiánya. Januárban megnyugodtunk.
„Talán akkorra jöttünk rá, hogy anyát senki és semmi nem hozhatja vissza.”
– Elkezdtünk nevetni, közös programokat szervezni. Rengeteget utaztunk, persze, ez menekülés is volt, mert itthon minden Elvirára emlékeztetett, és ezzel nehéz volt szembesülni.
– Hónapokig nem akartak a fiúk például kimenni a temetőbe. Egyik alkalommal azonban, az úszásról hazajőve, egyenesen a temetőbe mentem velük, megkérdezésük nélkül. Akkor, ott, átszakadt a gát, a srácok rájöttek, nem fájó az emlékezés.
Áprilisban Karcsi egy társkereső oldalra regisztrálta magát.
– Egyik reggel Bence meglátta a be nem csukott társkeresős ablakot a monitoron. Rákérdezett, mi a fenét csinálok én a neten? Elmagyaráztam, nekem is kell egy társ, akivel olyan dolgokat is meg tudok beszélni, amit velük nem.
– És ez nem azt jelenti, hogy már kevésbé szeretném őket. Olyan párt kerestem, aki elfogadja a fiúkat és ismeri a gyász érzését. Nemrégen megismerkedtem egy özvegy hölggyel, akivel jókat beszélgetünk, akivel egy hullámhosszon vagyunk.
Karcsi azt mondja, életük, ha lassan is, de egyenesbe kerül. S bár a régi soha nem lesz, de talán tartogat még számukra sok boldog pillanatot.
– Az elmúlt egy év legnehezebb napja a születésnapom volt. Bár rengetegen felköszöntöttek, egy valaki mégsem.
„Azon a napon nem nevettem, aznap csend volt.”
– Hazamentem, átöleltem a fiúkat és ennyi volt az ünneplés. De megígértem magamnak, hogy a következőn egy hatalmas bulit csapok, egy világraszólót!
Apa a minden, szigorú, de jó fej – mondják a fiúk
– Apa szigorú, de tök jó fej! Néha haragszunk rá, de mindent okkal tesz – mondja Kristóf és Bence, akik szigorú házirend szerint élnek, kötelező például a házimunkába besegíteniük.
– A legundokabb munka a zoknipároztatás. De nekünk kell felporszívózni is, meg kutyát etetni. Megtanultunk kávét meg teát főzni, sütöttünk már palacsintát is. Cserébe apa készít nekünk kakaós csigát meg mindent, amit kérünk.
– Apával szuper jó horgászni, kirándulni, bohóckodni. Egy valami nem ugyanolyan apával: a tanulás. De majd erre is megtanítjuk őt... – kacsintanak a fiúk.
Karcsi hozzáteszi, a baleset okozójáról semmit nem tud, egyszer sem kereste meg őt.
– Az ügyvédem ma küldött egy levelet, hogy januárban lesz az első tárgyalás a bíróságon a baleset ügyében. Arra nem megyek el, de az utolsóra, az ítélethirdetésre igen.
– Nem érzek iránta gyűlöletet, csak arra vagyok kíváncsi, vajon a fiatalember akar-e, tud-e a szemembe nézni. Semmi másra.
Joó Zsuzsa