Újabb nagy kirándulásra indulna a szolnoki „alkotócsalád”

– Két gyermekem van, egy lány és egy fiú... – kezdte történetét a feleség, aki már hosszú ideje a szolnoki kórház laborasszisztenseként dolgozik. Évát anyaként néhány évvel ezelőtt kemény próbatétel elé állította az élet.

– Reni lányom körülbelül hét éve él Kanadában, ezért sajnos nagyon ritkán láthatjuk egymást. Unokám már négyéves, lányom pedig az újabb kis trónörökös érkezését várja – mosolyodott el, majd egy családi érdekességet is megosztott.

– Reniék odakint is megpróbálják megőrizni magyarságukat. Vejemről tudni kell, hogy Kanadában született ugyan, de magyar felmenői vannak. Őt egészen kicsi korában magyarul is tanították a szülei… – részletezte a hölgy, aki azt is elárulta, nagyon hiányzik neki a tengerentúlra szakadt családja, akikkel napi szinten tartja a kapcsolatot, s már Kanadában is meglátogatta szeretteit.

A messzi országból repüljünk vissza Szolnokra. Éva ugyanis a megyeszékhelyen él férjével és kisebbik gyermekével.

– Fiunk, Lackó 21 éves, és épp most vették fel az építőmérnöki szakra – büszkélkedett az édesanya – ezzel pedig nem kis fordulat állt be az életünkbe, hiszen ­Lackó eddig itthon lakott, most pedig Budapestre költözik majd – mutatott a távolba.

Nemcsak családi fordulatok, hanem különleges szabadidős elfoglaltságok is jellemzik Vargáékat. Itt van mindjárt Éva hobbija…

– Közös otthonunkban egy műtermet rendeztem be, a festészet ugyanis már gyermekkorom óta nagy szenvedélyem. Nem ritka egyébként, hogy éjszakába nyúlóan is festegetek – sandította lelkendezve a művésznő.

– Korábban volt is olyan elképzelés, hogy a képzőművészet irányába menjek tovább, de végül mégsem erre a pályára kerültem, amit nem is bánok. Nem könnyű ugyanis manapság a művészeti pályán megmaradni és boldogulni.

– A laborasszisztensi munka nyüzsgése mellett a festészet egy csendes, visszahúzódó tevékenység, így a két véglet egyszerre van benne az életemben, ez pedig nagyon jó érzés – konstatálta az ellentéteket a festőnő, aki férje és fia véleményét is sokszor kikéri az alkotásokról.

– Kíváncsian kérdezem tőlük, mit gondolnak munkáimról, melyekről nekik szerencsére rövid és pozitív gondolataik vannak – fakadt ismét mosolyra Éva.

– Negatív kritikákat, észrevételeket csak ritkán kapok tőlük. A családom mellett azok véleménye is rendkívül fontos számomra, akik hiteles szaktekintélyei a szakmának... – tette hozzá.

Éva és László gyakran együtt látogatnak el olyan helyszínekre, amelyek Éva festményeinek ihletadói lehetnek. Utazásuk természetesen ezen a nyáron sem maradhat el.

– Nagyon izgatottak vagyunk, mivel idén a ­boszniai Mostarba megyünk – fedte fel az úti célt.

– Mindig is vonzott ez a hely, és Laci is örömmel jön velem, hiszen ő is érdeklődik az izgalmas és pezsgő helyszínek iránt – taglalta Éva, hozzátéve, általában ő vezeti be családját az új, különleges dolgokba.

A szakavatott festőnőt egyébként neves kiállításokra is gyakran hívják.

– Szerencsére azt mondhatom, egyre több bemutatóra adódik lehetőség mostanság, beleértve a Szigligeti Színházat és az Agórát, de állítottam már ki Szentendrén és Budapesten is – mondta el remélve, számos más helyen is megmutathatja képeit, laikus és műértő közönségének egyaránt.

A család erőemberei sem unatkoznak

Nemrégiben a testépítés iránt kezdtek el érdeklődni a „Varga legények”.

– A nyári szabadság alatt egy kedves családi program volt, hogy apa és fia közösen építettek edzőgépet az udvaron. Beszerezték a vasanyagot, hegesztettek, betonoztak. Jellemző is ránk ez a fajta leleményesség, hogy szeretünk mindent magunk ­elkészíteni.

– Nem mondom, hogy ezermesterek a fiúk, de kitanulnak mindent, amit csak tudnak, és óriási öröm, hogy a saját kezük munkájával megvalósítanak valamit. Arról nem is beszélve, hogy nálunk mindez egy nagy összekovácsoló közös tevékenység – mesélte a feleség.

Hartai Gergely