A zeneiskolások újra megtalálták Kodály „lábnyomait” Galyatetőn

A Kodály-­emlékév nagyszerű alkalom volt arra, hogy a hagyományos, évente megrende­zendő zenei tábor „lélekkalandba” kezdjen: népdalokkal, a Háry­ János daljátékkal, hang­szeres zenével, Biciniumok­kal ­keverjen egy kis madárdalt, tücsökciripelést és gyerekzsivajt. Az eredmény hitvallás lett.

Ebben a kicsit furcsa, sokgenerációs, telefonnyomo­gatós, közhelyesen elszemélytelenedett világunkban a zenében éltek a gyerekek, Kodály szellemiségét követve, visszakacsintva a mesterre:

„Itt vagyunk, ragyogunk és közösséget teremtünk a dallamok szárnyán!… Pont úgy, ahogy azt te kigondoltad, Kodály Zoli bácsi. Minden hangod és minden szavad igaz volt!… Nahát!”

Három koncert hirdette a nyomkövetés eredmé­nyeit. Egy művészi est Dobszay ­Péter orgonaművésszel és karmesterrel, aki a Kodály-kápolnában megszólaltatta Kodály féltve őrzött harmóniumát; Péli Ildikó fuvolaművésszel és Bálint Erika opera- és hangversenyénekessel.

Egy erdei koncerttel, ahol a gyerekek énekkel, mozgással és hangszeres zenével bemutatták Háry keresztmetszetét, hangulatfonalát és egy tábort záró növendékhangversennyel.

A próbák, a szereplések, az előadások szép lassan élővé tették Kodály örökségét

Egy hétig voltak a zeneiskolások összezárva a művészettel. A próbák és a szereplések, előadások élővé tették Kodály örökségét, minden lábnyomba sok-sok gyerek lépett; sok-sok örökös.

Volt, aki óvatosan, finoman, volt, aki két bukfenc között, volt, aki szentjánosbogarakat kergetve...

És a sok-sok lábnyom lassan már egy ösvény, melyen zeneiskolai tanárok, tanítványok, orgonaművészek, karmesterek, szimfonikus zene­karok, értő közönség, édesapák és édesanyák járnak… Az út ­pedig egyre mélyebb, ­kitaposott, újrajárható, jól jelzett és egyre szélesebb. Mindenki nagy-nagy örömére!

Horváthné Papp Andrea,

Szolnok